Hoffmann, E. T. A.: A hasonmás (részlet) (Die Doppeltgänger (detail) in Hungarian)

»Bin ich hin und her gezogen

Über Wiese, Flur und Feld,

Hat manch Hoffen mich betrogen,

Ist mir manche Lust entflogen

In der bunten lauten Welt.

Was nur stillt dies bange Sehnen,

Was den Schmerz in dieser Brust!

Bittre Qualen! herbe Tränen!

Leeres Trachten! – falsches Wähnen!

Flieht mich ewig jede Lust?

Darf ich noch zu hoffen wagen,

Dämmert noch mein Lebensstern?

Soll ich's länger dulden, tragen,

Wird mein Schmerz mir selbst nicht sagen,

Ob sie nah ist, ob sie fern?

Sie, die ist mein innig Leben,

Sie, die ist mein ganzes Glück.

Süßen Träumen hingegeben,

Schaut mit wonnigem Erbeben

Sie mein liebetrunkner Blick.

Doch in Nacht ist bald verschwunden

Der Geliebten Lichtgestalt!

Kann ich nimmermehr gesunden?

Freundes Trost, Balsam den Wunden,

Ist auch der für mich verhallt?«

Cibált a sors össze-vissza

hegy, völgy, síkság ösvenyén,

sok csalódás szomoríta,

elkerült az öröm itt a

tarka, lármás földtekén.

Csitítani szorongásom

és a kínt, amely suvaszt,

keserű könnyhullatásom,

hiú törekvésem, álmom

nem adatik több vigasz?

Legyek bátor bizalomra?

Fénylik-e még csillagom?

Hogy a szívem meddig hordja,

maga a kín meg nem mondja.

Kit szeretek, hol vagyon?

Ő egyetlen boldogságom,

ő legbensőbb életem,

s míg lenyűgöz édes álom,

megrendülve rája tárom

szerelemittas szemem.

Ámde hamar éjbe lebben

a kedves sugáralak!

Meggyógyulnom lehetetlen?

Sebemre, hogy behegedjen,

senki sem önt olajat?