Mörike, Eduard: Egy eolhárfához (An eine Äolsharfe in Hungarian)

Tu semper urges flebilibus modis
Mysten ademptum: nec tibi Vespero
Surgente decedunt amores,
Nec rapidum fugiente Solem.
(Horatius Liber II / Carmen IX.)
 
Angelehnt an die Epheuwand
Dieser alten Terrasse,
Du, einer luftgebornen Muse
Geheimnißvolles Saitenspiel,
Fang’ an,
Fange wieder an
Deine melodische Klage!
Ihr kommet, Winde, fern herüber,
Ach! von des Knaben,
Der mir so lieb war,
Frisch grünendem Hügel.
 
Und Frühlingsblüthen unterweges streifend,
Übersättigt mit Wohlgerüchen,
Wie süß bedrängt ihr dieß Herz!
Und säuselt her in die Saiten,
Angezogen von wohllautender Wehmuth,
Wachsend im Zug meiner Sehnsucht,
Und hinsterbend wieder.
 
Aber auf einmal
Wie der Wind heftiger herstößt,
Ein holder Schrei der Harfe
Wiederholt, mir zu süßem Erschrecken,
Meiner Seele plötzliche Regung;
Und hier – die volle Rose streut, geschüttelt,
All’ ihre Blätter vor meine Füße!

Te mindig szüntelenül siratod
Mystét, kit a halál elragadott: neked
Nem támad fel a holt szerelem,
sem az esti csillagtól, sem a tűző naptól.
(Horatius Liber II / Carmen IX.)*
 
Támasza vagy a repkényes falnak
Ezen az öreg teraszon,
Te légből kapott könnyű múzsa,
titokzatos hárfa,
dalolj,
dalolj most nekem,
kérlek, melódiádra várva!
Ti szelek! segítsetek! hozzatok hírt
a fiúról, ki kedves volt nekem,
kinek most füvet zöldül sírja,
hozzatok hírt róla, hozzatok nekem!

Új tavaszi virágokat simogatva
hadd telítődjem az ő édes illatával,
hogy vigasztalja szívemet,
tudom, hogy többé visszahozhatatlan.
Jöjj, suhanj e húrok közé,
segítsd visszahozni, s hagyni pihenni újra.
 
És egyszer csak,
élénkült a szél,
a hárfa értő hangon beszélt,
ideszórta a távolból
a szeretett lélek rezdülését,
mint rózsa szirmát hullatta
mind, mind elém.
 
 
*B. Tamás-Tarr Melinda fordítása