Menasse, Eva: Lässliche Todsünden (detail)

Trägheit

›DIESE HILDA‹ HATTE FRITZ in einem Lokal namens ›Paradise Now‹ kennengelernt, eigentlich ein purer Zufall. Er ging sonst nie in solche Lokale, er bewegte sich seit vielen Jahren in einem Zirkel aus drei, vier Kneipen und Kaffeehäusern, einer Handvoll gutbürgerlicher Restaurants, der Betriebskantine und dem Espresso, das an die Squash-Halle angeschlossen war. Eines Nachts, als Karin einen ihrer hysterischen Anfälle hatte, war sie noch bei Sinnen genug gewesen, diese Gaststätten in irgendeiner Reihenfolge durchzurufen. Und so hatte sie ihn gefunden, im ›Blaubichler‹ oder im ›Jakobinerwirt‹, kurz nach Mitternacht. Fritz war berechenbar, er verließ ungern seine gewohnten Bahnen. Deshalb hatte er all die Jahre nur Affären mit Arbeitskolleginnen gehabt oder, seltener, mit den Frauen seiner Squash-Partner, und im Nachhinein tröstete er sich damit, dass eine Frau wie  ›diese Hilda‹ gar nicht in sein Leben gepasst hatte.

Dabei sah sie wirklich gut aus, wenngleich dunkel. Auch mit dunkelhaarigen Frauen hatte er wenig Erfahrung, irgendwie war er bisher immer nur an Blondinen geraten. Ob das bereits eine Vorliebe war, hatte er nicht zu sagen gewusst. Karin war blond wie ein Schwedenmädchen, natürlich waren ihre beiden gemeinsamen Kinder blond, kein Wunder, er selbst war auch ein ganz heller Typ. Aber sogar Judith, die Älteste, von Karin mit in die Ehe gebracht, hatte einen Kopf wie ein Kornfeld, deshalb sahen sie alle fünf aus wie eine richtige, glückliche Familie. So viel Blond ist hierzulande rar, da sind zu viele Slawen drübergelegen, witzelte Karin gern und schien sich dabei verwegen zu fühlen. Dass Karins Freundinnen auch alle blond waren, und wenn nicht Von Natur aus, dann gefärbt, war Fritz erst nach vielen Jahren aufgefallen, erst, nachdem er ausgezogen war. Und selbst da hatte er dem keine Bedeutung zugemessen.

Jedenfalls hatte es Fritz gleich ein bisschen komisch gefunden, eine Frau anzusprechen, die vor einem grasgrünen Cocktail saí3, mit einem Pfirsichfächer am Glasrand. In seinen Kreisen trank man Bier und guten Wein, die Frauen tranken gern Champagner. Aber dieser ganze Abend war irgendwie aus der Reihe gefallen, wegen seines Kollegen Wolfgang, der abends in der Kantine, nach dem Spatdienst, plötzlich sein Leben Vor ihn hingekotzt hatte, die kaputte Ehe, das behinderte Kind, und der ihn dann gezwungen hatte, ihn in dieses ›Paradise Now‹ zu begleiten, ganz gegen seine Gewohnheit. Fritz hatte nicht Nein sagen können. Emotionen, also Naturgewalten gegenüber war er wehrlos. Und er war es nicht gewohnt, über Persönliches zu sprechen, auch wenn in der Redaktion schon einige Gerüchte über Wolfgang kursierten. Als Wolfgang das dritte Krügel bestellte, ihn mit geröteten Augen fixierte und erklärte, er denke ständig über Mord und Selbstmord nach, nur könne er sich einfach nicht entscheiden, ob er seine Frau auch umbringen solle oder ob ihr Überleben nicht die schönste Strafe sei, da hatte Fritz unbehaglich gedacht: Die Pavlovic, die intrigante Chefin vom Dienst, wäre in diese Lage gar nicht erst gekommen. Aber er, er galt ja als ehrliche Haut. Ihm kippte man Intima hin, die anderen runtergegangen wären wie Öl, und ihm war es nur peinlich. Fritz begann zu schwitzen, und es hatte quälende Minuten gedauert, bis er begriff, dass Wolfgang gar keinen Ratschlag erwartete. Und deshalb war er dann mitgegangen ins ›Paradise Now‹, aus Erleichterung, aus schlechtem Gewissen und einem sich leise regenden Allmachtsgefühl, das sich als Verantwortungsbewusstsein perfekt zu tarnen verstand.

Restség

„Azzal a Hildávál” Fritz egy Paradise Now nevű lokálban ismerkedett meg, tulajdonképpen teljesen véletlenül. Amúgy sosem járt ilyen helyekre, hosszú évek óta három-négy kocsma és kávéház, néhány szolid polgári étterem, az üzemi étkezde és a squashteremhez tartozó presszó által megvont körben mozgott. Egyik éjjel Karin, amikor megint hisztériás rohamot kapott, annyira még észnél volt, hogy valamilyen sorrendben végigtelefonálja ezeket a vendéglátóhelyeket. Így nem sokkal éjfél után meg is találta a Blaubichlerben vagy a Jakobinerwirtben. Fritz kiszámítható volt, nemigen tért le a kitaposott ösvényről. Ezért aztán az évek során csak kolléganőivel vagy – ritkábban – fallabda-partnereinek feleségeivel volt viszonya, s utóbb azzal vigasztalta magát, hogy egy olyan nő, mint „az a Hilda”, egyáltalán nem illett volna bele az életébe.

Pedig Hilda tényleg jól nézett ki, igaz, sötét haja volt. Sötét hajú nőkkel Fritznek nem volt sok tapasztalata, eddig valahogy mindig szőkékkel akadt dolga. Hogy ez az ízlése miatt alakult volna így, azt nem tudta eldönteni. Karin szőke volt, mint a svéd lányok, és természetesen két közös gyermekük is szöszke volt, ami nem csoda, lévén ő maga is nagyon világos típus. De még Judithnak, Karin elsőszülött, a házasságba magával hozott lányának is olyan volt az üstöke, mint egy búzamező, úgyhogy öten együtt úgy néztek ki, mint egy igazi, boldog család. Ennyi szőkeség ritka errefelé, biztos bekavartak a szlávok, szokott viccelődni Karin, és ilyenkor nagyon vagánynak érezte magát. Fritznek csak sok évvel később tűnt fel, amikor már rég elköltözött, hogy Karin barátnői is egytől egyig szőkék, ha nem természetes, akkor festett szőkék. És még ekkor sem tulajdonított ennek semmi jelentőséget.

Fritz mindenesetre az elején kicsit furcsának érezte, hogy megszólít egy nőt, aki ott ül fűzöld koktélja mellett, egy szelet őszibarackkal a pohár szélén. Az ő köreiben sört és jóféle bort szoktak inni, a nők meg inkább pezsgőztek. De ez az egész este valahogy eltért a megszokottól, mert kollégája, Wolfgang, aki az esti műszak után az étkezdében egyszer csak rázúdította az egész életét, tönkrement házasságát, fogyatékos gyermekét, erősködött, hogy szokása ellenére tartson vele ebbe a Paradise Now-ba. Fritz pedig nem tudott nemet mondani. Az érzelmekkel, vagyis a természeti erőkkel szemben védtelen volt. És nem szokott senkinek a magánéletéről társalogni, noha a szerkesztőségben már mindenféle mendemondák keringtek Wolfgangról. A harmadik korsónál, amikor Wolfgang kivörösödött szemmel meredt Fritzre és azt magyarázta, hogy állandóan gyilkosságon és öngyilkosságon jár az esze, csak hát egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy megölje-e a feleségét, vagy esetleg nagyobb büntetés lenne neki, ha életben hagyná, Fritz feszengve arra gondolt: intrikus természetű főnöknője, a Pavlovic, sosem kerülhetne ilyen helyzetbe. Őt, Fritzet bezzeg mindenki nyíltszívű fickónak tartja. Ezért előszeretettel öntik nyakon olyan magánügyekkel, amelyek másokról leperegnének, mint az olaj, ő viszont csak kínosan érezte magát. Kiverte a verejték, és jó néhány gyötrelmes percig eltartott, amíg megértette, hogy Wolfgang egyáltalán nem vár tőle tanácsot. Ezért aztán elkísérte Wolfgangot a Paradise Now-ba, megkönnyebbülve, rossz lelkiismeretétől vezérelve, és a mindenhatóság csendben ébredező érzésével, amely a felelősségtudat álcáját öltötte magára, mégpedig tökéletesen.