Meyer, Conrad Ferdinand: A diadalív (Der Triumphbogen in Hungarian)

Ein leuchtend blauer Tag. Ein wogend Ährenfeld 

Daraus ein wetterschwarzer Mauerbogen steigt. 

In seinem kurzen Schatten schläft das Schnittervolk. 

Allein emporgerichtet sitzt die schönste Maid, 

Des Landes Kind, doch welchen Lands? Italiens! 

Ein strenggeschnittnes, musenhaftes Angesicht, 

Am halbzerstörten Sims des Bogens hangt der Blick 

Als müht, er zu enträtseln dort die Inschrift sich. 

(Wenn nicht des Auges Dunkel von dem Liebsten träumt!) 

Sie hebt die erste sich, erweckt die Schnitterschar, 

Ergreift die blanke Sichel, die im Schatten lag, 

Und schreitet herrlich durch das Goldgewog des Korns, 

Umblaut vom Himmel, als ein göttliches Gebild 

's ist Klio, die das Altertum enträtselnde, 

Vergilbten Pergaments und der Archive müd, 

Gelockt vom Rauschen einer überreifen Saat, 

Wird sie zur starken Schnitterin. Die Sichel klingt.

Kéken tündöklő nap. Hullámzó búzaföld,

melyből viharsötét boltív emelkedik.

Kurta árnyékában aratónép pihen.

Emelt fővel csak egy ül, a legszebb leány,

e föld szülötte. Mely földé? Olaszhoné!

Keményen metszett, múzsaforma arca van,

az ív romos párkányán függ tekintete,

mintha betűzni vágynék a feliratot.

(Ha éjszeme nem kedveséről álmodik!)

Elsőnek áll föl, és fölkelti társait,

fénylő sarlót fog, mely az árnyékban feküdt,

s delin lép a vetés arany hulláma közt,

égi kéktől övezve, istenképszerűre.

Klió, az ókor titkait böngészgető,

kit sárgult pergament s okmánytár untatott,

s kit túlérett vetés zúgása csalt ide,

izmos aratólány lesz. Sarló éle peng.