Rilke, Rainer Maria: Női arckép a nyolcvanas évekből (Damen-Bildnis aus den Achtziger-Jahren in Hungarian)

Wartend stand sie an den schwergerafften 
dunklen Atlasdraperien, 
die ein Aufwand falscher Leidenschaften 
über ihr zu ballen schien; 

seit den noch so nahen Mädchenjahren 
wie mit einer anderen vertauscht 
müde unter den getürmten Haaren, 
in den Rüschen-Roben unerfahren 
und von allen Falten wie belauscht 

bei dem Heimweh und dem schwachen Planen, 
wie das Leben weiter werden soll: 
anders, wirklicher, wie in Romanen, 
hingerissen und verhängnisvoll, - 

dass man etwas erst in die Schatullen 
legen dürfte, um sich im Geruch 
von Erinnerungen einzulullen; 
dass man endlich in dem Tagebuch 

einen Anfang fände, der nicht schon 
unterm Schreiben sinnlos wird und Lüge, 
und ein Blatt von einer Rose trüge 
in dem schweren leeren Medaillon, 

welches liegt auf jedem Atemzug. 
Dass man einmal durch das Fenster winkte; 
diese schlanke Hand, die neuberingte, 
hätte dran für Monate genug. 

Várakozva állt, körötte pompa,
elborítva atlaszfüggönyökbe,
melyek az ál-szenvedélyek tompa
pátoszát göngyölték föl körötte;
 
lánykorából mintegy elsodorva,
most egy új asszonnyá ébred ő:
tornyos kontya fáradt és mogorva
búval tűnik el a sok fodorba
s őt vigyázza mindegyik redő,
 
hogyha vágyik, vagy tervez szegényke,
mint lehetne a világa más:
izgatóbb, valóbb, mint a regénybe,
végzetes, viharzó lángolás, -
 
hogy legyen számára egy-egy emlék
s eltehesse az iskátulába,
illatokkal ringatgatva lelkét;
és a naplójába már ne kába
 
vágyat írjon, mely, míg rójja, gyenge
köddé olvad s szertefoszlik nyomba
s hogy egy rózsalevelet tegyen be
a nehéz, üres medálionba,
 
mely a mellét fekszi nappal-éjjel.
Hogy az ablakon át egyszer intsen
felgyűrűzött karcsú, kis kezével,
erre vágyik és más vágya nincsen.