Rilke, Rainer Maria: Végső töredék (Komm du, du letzter, den ich anerkenne in Hungarian)

Komm du, du letzter, den ich anerkenne,

heilloser Schmerz im leiblichen Geweb:

wie ich im Geiste brannte, sieh, ich brenne

in dir; das Holz hat lange widerstrebt,

der Flamme, die du loderst, zuzustimmen,

nun aber nähr’ ich dich und brenn in dir.

Mein hiesig Mildsein wird in deinem Grimmen

ein Grimm der Hölle nicht von hier.

Ganz rein, ganz planlos frei von Zukunft stieg

ich auf des Leidens wirren Scheiterhaufen,

so sicher nirgend Künftiges zu kaufen

um dieses Herz, darin der Vorrat schwieg.

Bin ich es noch, der da unkenntlich brennt?

Erinnerungen reiss ich nicht herein.

O Leben, Leben: Draussensein.

Und ich in Lohe. Niemand, der mich kennt.

[Verzicht. Das ist nicht so wie Krankheit war

einst in der Kindheit. Aufschub. Vorwand um

grösser zu werden. Alles rief und raunte.

Misch nicht in dieses was dich früh erstaunte]

Te jöjj, te végső: elismerlek téged,

gyógyíthatatlan kín, testembe szőtt.

Ahogy lélekben égtem, benned égek:

a fahasáb sokáig küszködött

lángoddal: nem hagytam, hogy elemésszen,

de most táplállak, benned égek én,

s e rémség poklában lesz szelíd lényem

e földön túlvilági rém.

Tisztán, már terv nélkül, jövőtlenül

és szabadon a kín-máglyára léptem.

Mert nincs hol vennem jövendőt cserében

a szivemért, mely némán kimerül.

Még az vagyok valóban, aki ég?

Emlékeket sem tűrök idebenn.

Ó élet, élet: kinti lét.

S a lángban én. Nem ismer senki sem.

(Lemondás. Most nem úgy mint gyerekkorban

ha betegség jött. Haladék. Ürügy:

nagyobbá válni. Hangok, suttogások.

Ne keverd ebbe régi ámulásod.)