Sartorius, Joachim: Alexandria (Alexandria in Hungarian)

Portre of Sartorius, Joachim

Alexandria (German)

Dort hinten saß er, an diesem Marmortisch,

sagte der alte Kellner, unter den altmodischen Ventilatoren,

die sich damals schon träge drehten,

unter dieser Decke, Stuck des Art Nouveau,

la vie était confortable: Stanley Beach,

Glymenopoulo, und das anmutige

kleine Zizinia, ein Kino heute,

wo in der Saison Tosca gespielt wurde,

La Bohéme und Lohengrin (das Strengste

von Wagner, das damals südlich von Neapel

akzeptierbar war). Dort saß er, ein Grieche

von ein paar zehntausend Griechen,

der eine halbe Million Ägypter nicht wahrnahm.

Er lebte in einem imaginären Europa,

stehengeblieben bei Strabo: „das großartigste

Emporium der bewohnten Welt”,

das jetzt aus Steinen ist und der See

und einem Gefühl der allergrößten Erschöpfung.

Zerstoben in heissem Dampf

Steinchen fallen in die Schritte

am Atheneion vorbei, am Café Pastroudis,

vorbei auf aufgerissenen Trottoirs

an den Resten des Hammam,

der einst sechs Monate lang mit Büchern

beheizt wurde, auf Weisung des Kalifen,

wie 4000 andere öffentliche Bäder in Alexandria.

Sechs ganze Monate dauerte es,

nach Augenzeugenberichten, dann waren

alle Schriftrollen der großen Bibliotheken verbrannt.

Armes Land! Vom dynastischen Durcheinander

noch ganz benommen, die Luft glühende Wolle,

die Brüste der Ammen schwarz, ging der Versuch,

alles Wissen vollständig zu horten,

»der Versuch«, in den Worten eines alten Rhetoren,

»die Grenzen der Welt zu überwinden«,

in Funken auf, in heißen Dampf

um die fettgrauen Leiber der Eroberer –

»in Dampf zerstoben«, wenn es das gibt,

aber gab es nicht alles auf der Rue Rosette,

der alten Kanopischen Straße,

die jetzt Sharia Horreya heißt?

Wieder sind die Feigen-Caterer auf ihr unterwegs,

mit schnellen Schritten,

Steinchen fallen in ihre Rufe

und tönen sie zu Lügen, von der Corniche geschönt,

ein ewiges Tosen vielleicht

auf das Bestehen der Welt.

Alexandrie, Boulevard de Ramleh, 1903

Wie die Bleistiftschrift auf der alten Postkarte

déposé Nº 10 erklärt, ist Ramleh der Name eines Badeorts,

einer Hauptstraße im Ausländerviertel der Stadt

und eines Bahnhofs mit Zügen an die Küste.

Auf der Karte macht der Boulevard im rötlichen Staub

einen leichten Schwung auf den Bahnhof zu,

als müsse es jederzeit die Möglichkeit geben,

der sommerlichen Erstarrung zu entfliehen

Richtung Meer, Richtung Ramleh, Richtung Athen.

Die ganze verrottete Langeweile des Viertels,

wie sie sich Carlo Mieli, Fabrikant der kolorierten Karte,

nicht dachte, ist gegenwärtig:

eine Apathie ohne Geruch

wie eine Rose aus gewachster Seide.

Wo bleibt der Orient? Herr Mieli hat Sorge getragen.

Rechts neben die Wohnhäuser der Ausländer,

ihre weißen Markisen und Balkons,

und die Figurinen auf der Straße, zu klein,

um wirklich ausdruckslos zu sein,

ließ er eine Rotunde ein.

In diesem Kreis sieht man die Nubierin, verschleiert,

den Mann mit Fez und den promisken Knaben.

Sie posieren unter zerfransten Bananenblättern

mit fortan unbewegtem Gesicht,

unter der Lupe aufgelöst in braune Punkte,

die alles sein können, das heißt nichts,

oder nur die versprühende Wärme dieser Körper

von der Farbe und der Härte der Olive.

Doch der Blick geht immer zurück

auf diesen öden Boulevard, zu einem Strichmännchen,

europäisch gekleidet, das vor dem Bahnhof

in eine dunkle Gasse biegt zu guter Letzt,

Kavafis vielleicht, damals 40 Jahre alt,

obwohl alles dagegen spricht und alles

für die Entdeckung der Nähe des Meeres.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://lyrikline.org/index.php

Alexandria (Hungarian)

Ott hátul ült, annál a márványasztalnál,

mondta az öreg pincér, ahol az ósdi ventilátorok

már akkor ilyen álmosan forogtak

az Art Nouveau stukatúrral díszített mennyezet alatt.

La vie était confortable: Stanley Beach,

Glymenopoulo és a bájos kis

Zizinia, mára mozi lett belőle

Toscát játszottak benne az egész szezonban

Bohéméletet és a Lohengrint (Wagnertől a

legszigorúbbat, melyet Nápolytól délre még

el lehet játszani). Ott ült ő, a görög

néhány tízezernyi görög egyike, és

szemrebbenés nélkül átnézett félmillió egyiptomin.

Egy imaginárius Európában élt

Strabonál legyökerezve: „a lakott világ

e legnagyszerűbb empóriumában”

mely most kőhalom és tenger

és a végkimerültség puszta érzete.

Forró gőzben szétkenődve

A léptek közé kövecskék hullanak az

Atheneionnál, a Café Pastroudis előtt,

majd végig a felszakított járdán a

Hammam romjainál elhaladva,

ahol a kalifák rendeletére

hat hónapon át könyvekkel fűtöttek egykoron,

miként Alexandria 4000 más nyilvános fürdőjében is.

Kerek hat hónapig tartott,

mondják a szemtanúk, míg az óriási könyvtár

valamennyi irattekercse elégett.

Nyomorúságos ország! Még nyögte a dinasztikus

zűrzavart, még terjengett az izzó gyapjú illata

dajkák elszenesedett mellein, a kísérlet pedig,

miszerint minden tudás hiánytalanul megőrizhető,

ahogyan egy régi rétor mondaná -

„a világ határainak átlépési kísérlete”

izzó pernyévé és forró gőzzé változott át,

hogy aztán a hódítók zsírosan szürke testén

„kenődjék szét a gőzben”, ha létezik ilyen egyáltalán.

De mi minden meg nem történt már a Kanopuszba

vezető régi úton, a Rue Rosetten,

melynek neve ma Sharia Horreya.

Fürge lépteikkel

megint futnak rajta a fügeszállítók,

kiáltásaik közé kövecskék hullanak és

a Corniche megszépítő hazugságait

talán a létező világ örök zúgása issza fel.

Alexandrie, Boulevard de Ramleh, 1903

Ahogy arról a ceruzás írás déposé No. 10

tanúskodik a képeslapon, Ramleh egy tengeri fürdő neve

és a körúté, mely a külföldiek negyedén halad át,

valamint egy pályaudvaré, ahonnan a

vonatok a partra tartanak.

A vöröslő porba fulladt Boulevard

könnyű ívben érinti a képen a pályaudvart,

akárha minden pillanatban esélyt kéne adnia

a nyári pilledtségbe merült városból a

tengerhez, Ramlehbe, Athénba menekülni.

E városnegyed odvas unalma mit sem változott,

úgy ragadt meg a képen, ahogy a színezett lapot

gyártó Carlo Mieli biztosan nem akarta:

a közönynek nincsen illata,

mint a viaszos selyemből készített rózsának sem.

Hol itt a híres Napkelet? Erről is gondoskodott Mieli úr.

A külföldiek fehér napvédőkkel és erkélyekkel

díszített lakóházaitól jobbra, ott ahol az utca

dermedt figurái nem lehetnek annyira kicsik,

hogy felettébb kifejezőek ne maradjanak,

felállított egy rotundát.

Ebben a körben pózol a núbiai nő lefátyolozva,

egy férfi fezben és néhány kéjfiú.

Tépett banánlevelek alatt állnak,

arcuk immár moccanatlan barna

szemcsékre esik szét a nagyító alatt,

ami minden lehet és semmit nem jelent,

lehet olajbogyó színe és a testük kemény

magjából áradó meleg.

A pillantás e kietlen körúton mégis

minduntalan visszatér egy európai ruhába öltözött

kétes figurához, amint a pályaudvar előtt

a sötét sikátorban éppen eltűnik.

Kavafisz lehet, ekkor 40 éves,

bár sok érv szól ellene és a tenger

közelségének fölfedezése mellett a több.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://epa.oszk.hu

minimap