Schlegel, August Wilhelm von: A szonett (Das Sonett in Hungarian)

Zwei Reime heiß' ich viermal kehren wieder,

Und stelle sie, getheilt, in gleiche Reihen,

Daß hier und dort zwei eingefaßt von zweien

Im Doppelchore schweben auf und nieder.

Dann schlingt des Gleichlauts Kette durch zwei Glieder

Sich freier wechselnd, jegliches von dreien.

In solcher Ordnung, solcher Zahl gedeihen

Die zartesten und stolzesten der Lieder.

Den werd' ich nie mit meinen Zeilen kränzen,

Dem eitle Spielerei mein Wesen dünket,

Und Eigensinn die künstlichen Gesetze.

Doch, wem in mir geheimer Zauber winket,

Dem leih' ich Hoheit, Füll' in engen Gränzen.

Und reines Ebenmaß der Gegensätze.

Két rímnek mondom: térjen vissza négyszer,

s megosztva szedem egyforma sorokba,

hogy kettőt kettő itt s ott is befogva

kettős kórusban zengjen lebegéssel.

Majd két részt átfon s összecsengve lépdel

három rim, már szabadon váltakozva.

Ily rendben, ily számban szöknek magosba

a legbüszkébb dalok gyöngéd zenékkel.

Azt sose koszorúzza meg a versem,

akinek hiu játék lényegem,

s makacsságot lát művészi szabályban.

De kinek varázsom int csendesen,

magasztos bőség jut e szűk keretben

s az ellentét eltűnik az arányban.