Trakl, Georg: An die Verstummten

O, der Wahnsinn der großen Stadt, da am Abend

An schwarzer Mauer verkrüppelte Bäume starren,

Aus silberner Maske der Geist des Bösen schaut;

Licht mit magnetischer Geißel die steinerne Nacht verdrängt.

O, das versunkene Läuten der Abendglocken.

Hure, die in eisigen Schauern ein totes Kindlein gebärt.

Rasend peitscht Gottes Zorn die Stirne des Besessenen,

Purpurne Seuche, Hunger, der grüne Augen zerbricht.

O, das gräßliche Lachen des Golds.

Aber stille blutet in dunkler Höhle stummer Menschheit,

Fügt aus harten Metallen das erlösende Haupt.

Ó, nagyvárosok őrülete, ahol este

fekete falnál nyomorék fák meredeznek,

ezüst álarc mögül a Gonosz lelke kikancsít;

fény veri mágneses, ostorral a kő-éjszakát,

ó, elsüllyedt csendülése az estharangnak!

Jeges borzongással halott kisdedet hoz a világra az utcalány.

Dühöngve korbácsolja isten haragja az ördöngős homlokát.

Bíborvörös ragály; éhség, mely zöld szemeket tör szét.

Ó, förtelmes nevetése az aranynak!

De sötét üregekben csöndesen vérzik az elmúlt emberség,

kemény ércekből kovácsolja a megváltó fejet.