A legelső esőcsepp megölte a nyarat
átnedvesedtek a csillagfény-szülő szavak,
minden szó, melynek egyedüli törekvése Te voltál.
Merrefelé nyújtsuk ki most már a kezünket, ha az idő sem
számol többé velünk,
hol időztessük egy kicsit tekintetünket, ha egyszer
a felhőkön hajótörést szenvednek a láthatárok
most, hogy szemhéjaid rácsukódtak tájainkra,
és - mintha csak köd itatott volna át -
magányosak, elhagyatottak vagyunk, csupán élettelen képeid körülöttünk.
Homlokunkkal az ablak üvegén virrasztjuk az új fájdalmat
nem a halál az, aki letipor minket, amíg csak létezel Te,
amíg csak létezik valahol másutt egy szél, egy fuvallat,
hogy mindegyre életre keltsen,
amíg csak felöltöztet, ahogy messziről a reményünk,
ha egyszer van valahol
egy csupa zöld rét, túl a nevetéseden, egész a napnál
s azt mondja a remény: találkozunk még -
nem, nem a halál, amellyel szembesülünk,
csupán egy semmi kis esőcsepp, valami homályos érzés,
az ázott föld szaga a lelkünkben, mely egyre messzebb szakad
és ha nincs a kezed a kezünkben,
és ha nincs a véred álmaink ütőerében,
a fény a makulátlan égen
és a láthatatlan zene bennünk, ó, te ábrándos
átutazó, annyi minden közt, melyek itt tartanak minket ezen a világon -
a nyirkos szél az, az ősz órája, a válás
a horgony keserű csikordulása az emlékezeten,
mely felbukkan, mikor az éj azon mesterkedik, hogy
elszakítson minket a fénytől,
az ablak négyszöge mögött, amely a szomorúságra nyílik,
amely nem nyílik semmire -
zene lett már, láthatatlan láng a tűzhelyen,
a nagy falióra ütése,
mert átváltozott már költészetté:
sorra sor, eső és könnyek ritmizálta hangzás,
szavak,
szavak, de nem mint a többi - ezeknek
egyetlen céljuk, törekvésük: Te vagy.