Markoras, Gerasimos: Δύο!

Μείναμε δύο! Ποιός παρακάτου ξέρει
γιὰ μᾶς τί λέει τῆς Μοίρας τὸ βιβλίο!
Ποιός πρῶτος θὲ νὰ πάῃ στ' ἀνήλια μέρη,
ποιός μόνος του θὰ μείνῃ ἀπὸ τοὺς δύο.

Ἄν οἱ μαῦροι νὰ ζοῦμε ἄτεκνοι γέροι
ἐπρόσταξε αὐστηρὸ θέλημα θεῖο,
τὸ χέρι ἑνὸς τ' ἄλλου ἂς βαστάῃ τὸ χέρι,
ὣς νὰ τ' ἀκούσῃ ἀναίσθητο καὶ κρύο.

Μία τέτοια χάρη - ἂς μὴ ζηλέψωμ' ἄλλη -
στὴ λάβρα ποῦ βαθυὰ μᾶς ἔχει κάψει,
εἶναι, ἀδελφή, παρηγορία μεγάλη.

Ἄχ! τὴν ἡμέρα ὁποῦ καὶ τούτη πάψει,
ἂν ἕνα μόνο δάκρυ ὁ κόσμος βγάλῃ,
τὸ ζωντανόν, ὄχι τὸν ἄλλο, ἂς κλάψῃ.

Ketten maradtunk! Ki tudja, mi várja?
Mélyen rejtették el a Sors könyvébe,
ki tör utat a naptalan világba,
ki marad hátra gyászos öregségre.

Ha szomorú, gyermektelen magányra
itélt az ég szigoru rendelése,
szorítsuk egymás kezét, mit se bánya,
míg ki nem hül, el nem hal lüktetése.

Ez az öröm - kár volna mást remélnünk
kihúnyt tüzünk parazsánál virrasztva -,
testvér, ez a mi végső menedékünk.

S ha jön a nap, mely ezt is elragadja,
s valaki tán ejt egy csepp könnyet értünk,
ne a holtat, csak az élőt sirassa!