Porfiras, Lambros: Lacrimae rerum (Lacrimae rerum in Hungarian)

Ἄμοιρη! τὸ σπιτάκι μας ἐστοίχιωσεν
ἀπὸ τὴν ὀμορφιά σου τὴν θλιμμένη·
στοὺς τοίχους, στὸν καθρέφτη, στὰ εἰκονίσματα,
ἀπὸ τὴν ὀμορφιά σου κάτι μένει.

Κάτι σὰ μόσκου μυρωδιά, κι ἁπλώνεται
καὶ τὸ φτωχὸ σπιτάκι πλημμυρίζει,
κάτι σὰ φάντασμα, θολὸ κι ἀνέγγιχτο,
κι ὅπου περνᾷ σιγὰ τὸ κάθε ἀγγίζει.

Ὄξω, βαρύ, μονότονο ψιχάλισμα
δέρνει τὴ στέγη μας· καὶ τότε ἀντάμα
τὰ πράματα ποὺ ἁγιάσανε τὰ χέρια σου
ἀρχίζουν ἕνα κλάμα... καὶ ἕνα κλάμα...

Κι ἀπ᾿ τὴ γωνιὰ ὁ καλὸς τῆς Λήθης σύντροφος,
τ᾿ ἀγαπημένο μας παλιὸ ρολόι,
τραγουδιστὴς τοῦ χρόνου, κι αὐτὸς κλαίοντας
ρυθμίζει ἀργά, φριχτά, τὸ μοιρολόι...

Szegény húgom! Kis otthonunkban fel-felbukkan
árnyad, csupa bánattal teli szépség:
a falakon, ikon üvegjén, tükör lapján
szépségedből valami mindig él még.

Valami, mint a pézsmaillat, úgy elárad,
úgy ömlik szűkös, kicsi otthonunkba,
Valami kusza árnyék, mely érinthetetlen,
s mindent megérint, bármerre visz útja.

Tompán, egyhangúan kopog a háztetőn
szitálva az eső, s itt benn az árva
tárgyak, amelyeket kezed nyoma szentelt meg
sírva fakadnak, keserves sírásra.

S a sarokban a feledés hű cinkostársa,
oly kedves ódivatú falióránk,
az idő krónikása is iszonyú lassú
ütemre járva sírja siratóját.