Seferis, Giorgos: Mythistorima 20. Androméda (Μυθιστόρημα Κ´ - Ανδρομέδα in Hungarian)

Στὸ στῆθος μου ἡ πληγὴ ἀνοίγει πάλι
ὅταν χαμηλώνουν τ᾿ ἄστρα καὶ συγγενεύουν μὲ τὸ κορμί μου
ὅταν πέφτει σιγὴ κάτω ἀπὸ τὰ πέλματα τῶν ἀνθρώπων

Αὐτὲς οἱ πέτρες ποὺ βουλιάζουν μέσα στὰ χρόνια ὡς ποῦ θὰ μὲ παρασύρουν;
Τὴ θάλασσα τὴ θάλασσα, ποιὸς θὰ μπορέσει νὰ τὴν ἐξαντλήσει;
Βλέπω τὰ χέρια κάθε αὐγὴ νὰ γνέφουν στὸ γύπα καὶ στὸ γεράκι
δεμένη πάνω στὸ βράχο ποὺ ἔγινε μὲ τὸν πόνο δικός μου,
βλέπω τὰ δέντρα ποὺ ἀνασαίνουν τὴ μαύρη γαλήνη τῶν πεθαμένων
κι ἔπειτα τὰ χαμόγελα, ποὺ δὲν προχωροῦν, τῶν ἀγαλμάτων.

A mellkasomban újra kinyílik a seb
mikor a leszállnak a csillagok és testem rokonai lesznek
mikor csend hull az emberek lábanyomába.

Ezek a kövek az időbe süppesztenek, meddig akarnak ezzel akadályozni?
A tengert, a tengert, ki tudná lecsapolva kiszárítani?
Reggelente egy kezet látok, keselyűnek és sólyomnak int,
enyém az a sziklához kötözve, fájdalma is hozzám tartozó,
látom a fák a halál fekete csendjét lélegzik
és azután a mosolyok oly merevek, mint szobrokéi.