Atwood, Margaret: A Boat

Evening comes on and the hills thicken;

red and yellow bleaching out of the leaves.

The chill pines grow their shadows.

Below them the water stills itself,

a sunset shivering in it.

One more going down to join the others.

Now the lake expands

and closes in, both.

The blackness that keeps itself

under the surface in daytime

emerges from it like mist

or as mist.

Distance vanishes, the absence

of distance pushes against the eyes.

There is no seeing the lake,

only the outlines of the hills

which are almost identical,

familiar to me as sleep,

shores unfolding upon shores

in their contours of slowed breathing.

It is touch I go by,

the boat like a hand feeling

through shoals and among

dead trees, over the boulders

lifting unseen, layer

on layer of drowned time falling away.

This is how I learned to steer

through darkness by no stars.

To be lost is only a failure of memory.

Sötétedik, a dombok megsűrűdnek,

vörössárgára fakul ki a lomb.

A fenyők hideg árnya egyre hosszabb.

Alattuk lassan elnyugszik a víz,

remeg benne a lemenő nap.

Alábukik a többihez.

A tó egyszerre

tágul s összezárul.

A sötétség, mely a felszín alatt

húzódott nappal, most előbújik,

akár a pára -

vagy maga a pára.

Nincs távolság, és éppen ez a nincs

nyomakodik be a nézés helyére.

Nem látni a tavat,

csak a dombok derengő vonalát,

szinte egyformák,

akárcsak az álom,

otthonosak - és part jön part után,

a lassú légzés sziluettjei.

Bőrömmel ismerem,

a csónak, mint egy kéz, tapogatózik

a zátonyok közt, és kikerüli

a halott fákat, sziklák tömbjeit

a felszín alatt, hol rétegesen

rakódott le az elsüllyedt idő.

Én így tanultam

kormányozni csillagtalan sötétben.

Aki eltéved: mindent elfelejtett.