Beaver, Bruce: Levelek kortárs költőkhöz (XII) (Letters to Live Poets (XII) in Hungarian)

Three anti-depressants and one diuretic a day

seven and five times a week respectively

save me from the pit.

I pray while I’m taking them and in between doses

because, as Dylan Thomas says, I have seen the gates of hell.

Once I drew back in distaste from the metho drinker

and his bleary lady friend – you’ve seen them

weaving a way through non-existent traffic.

He, swollen faced, with a backside kicked in

by what the tougher call life. She,

the terrible veteran doll of Pantagruel’s nursery.

Let them pass into the peaceful holocaust.

In Rushcutter’s park they congregated over bottles.

Walking, we avoided them as mined ground,

fearful of their implosions bloodying the day.

Later I fell so far into self-sickness

I envied them. My thoughts

haunted their submerged wreckage like a squid.

At their groaning subsidence I retreated

into a pall of ink.

Whatever I tell you,

you have heard before.

I remember Swift’s

fascination with the insane. I whistled

Childe Roland to the Dark Tower Came

outside the grimy walls of Callan Park.

Inside – il miglior fabbro – the best of us all

chewing bloody knuckles, wept dry,

daft as a headless chicken circling dust.

Where are prayers said for him and the parkside horrors?

Some prayed for us, I know. I'm still here

partially, trying to live detachedly.

Is it only the exceptional ones, the broken battlers,

shred me into uselessness? Does it mean

I’d pick and choose in hell? Discriminative?

Like a dog in rut – no,

self-abasement’s out. So is complacency.

I’m never likely to forget

the day I walked on hands and knees

like Blake’s Nebuchadnezzar, scenting the pit.

So it’s one day at a time spent checking

the menagerie of self; seeing

the two-headed man has half as much

of twice of everything; curbing the tiger;

sunning the snake; taking stock of

Monkey, Piggsy, Sandy’s belt of skulls. 

Napi három pirula depresszió ellen,

és egy vízhajtó ment meg, heti hétszer

illetve háromszor, a sírgödörtől

Imádkozom, míg beveszem őket, és az adagok között is,

mert ahogy Dylan Thomas mondja: Láttam a pokol kapuit.

Egyszer undorral húzódtam el egy alkoholistától,

és vizenyős szemű hölgyétől - mindenki ismeri

ezt a nemlétező autókat kerülgető típust.

A püffedt képű férfi, kinek hátsó felébe

rúgott a keményebbek által életnek nevezett valami.

A nő, borzalmas veterán baba Pantagruel bölcsődéjéből.

Hagyjuk őket elmenni a békés holocaustba.

A Zsombékos parkban gyűltek össze üvegeik fölött.

Séta közben kerültük őket, mint az aknamezőt,

félve, hogy robbanásaik vérbe borítják a napunkat.

Később annyira megutáltam magam, hogy

irigyeltem őket. Gondolataim tintahalként

keringtek elsüllyedt roncsaik körül. Felhorkanó alámerülésük elől

a tinta halotti leple alá menekültem.

Bármit is mondok,

elhangzott már korábban is.

Eszembe jutott Swift,

akit úgy elbűvölt az elmebaj. A Callan Park

kormos falain kívül fütyörésztem, hogy

Roland gyerek a sötét toronyhoz ért.

A falakon belül – il miglior fabbro –

mindannyiunk közt a legjobb, öklét véresre rágva,

könnyek nélkül sírt, őrjöngve, mint

a lefejezett csirke a szemétdombon.

Hol vannak az imák őérte és a parkbeli szörnyűségért?

Valaki imádkozott értünk, tudom. Még itt vagyok,

ha csak részben is, próbálok elszigetelten élni.

Vajon csak a kivételesek, a megtört küzdők

dobtak félre, mint használhatatlant? Azt jelenti ez,

hogy válogathatok a pokolban? Vagy diszkrimináció?

Akár egy tüzelő kutya – nem,

önmagam lealacsonyítása kizárva. Az önelégültség is.

Valószínüleg sose felejtem el

a napot, mikor négykézláb másztam,

mint Blake Nabukodonozorja, a sír szagát érezve.

Vagyis egyszerre csak egy napig vesszük számba

énünk állatseregletét; látjuk,

hogy a kétfejű embernek mindenből feleannyi van,

mint a kétszerese; megzabolázzuk a tigrist;

tűző napra tesszük a kígyót; leltározzuk

Maki, Röfi, Morzsi trófeagyűjteményét.