Bontemps, Arna: Nocturne of the Wharves

All night they whine upon their ropes and boom
against the dock with helpless prows:
these little ships that are too worn for sailing
front the wharf but do not rest at all.
Tugging at the dim gray wharf they think
no doubt of China and of bright Bombay,
and they remember islands of the East,
Formosa and the mountains of Japan.
They think of cities ruined by the sea
and they are restless, sleeping at the wharf.
 
Tugging at the dim gray wharf they think
no less of Africa. An east wind blows
and salt spray sweeps the unattended decks.
Shouts of dead men break upon the night.
The captain calls his crew and they respond -
the little ships are dreaming - land is near.
But mist comes up to dim the copper coast,
mist dissembles images of the trees.
The captain and his men alike are lost
and their shouts go down in the rising sound of waves.
 
Ah little ships, I know your weariness!
I know the sea-green shadows of your dream.
For I have loved the cities of the sea,
and desolations of the old days I
have loved: I was a wanderer like you
and I have broken down before the wind.

A vitorlarúd, a tat, meg a mazna
hajóorr nyög, sír egész éjszaka:
fáradtak már, hogy útrakeljenek,
de a rakparton sem bírnak pihenni.
Odavitték a bús rakpartra őket,
s Kína s a fényes Bombay jár eszükben.
Kelet forró szigeteit idézik,
Formózát és Japánnak bérceit.
Habmosta városok járnak eszükben
és nyugtalan a rakparton az álmuk.
 
A bús rakparton mostan Afrikára
gondolnak. Egy keleti szél sós
esővel sepri a fedélzetet.
Holtak kiabálnak az éjszakában.
Parancsot oszt a régi kapitány
- álmodnak a hajók -, part van közel.
De köd száll s elfedi a hajnali
partokat, a fákat is elfedi.
Eltűnt a kapitány és a legénység,
szavuk elnyelte a hullám-moraj.
 
Ó kis hajók, ismerem sorsotok!
S álmaitok tengerzöld árnyait.
Mert szerettem a kikötőket én is
s a múlt napoknak bánatát szerettem:
vándor voltam én is valaha, mint ti
és engem is megtörtek a szelek.