Brooke, Rupert: Felhők (Clouds in Hungarian)

Down the blue night the unending columns press

In noiseless tumult, break and wave and flow,

Now tread the far South, or lift rounds of snow

Up to the white moon's hidden loveliness.

Some pause in their grave wandering comradeless,

And turn with profound gesture vague and slow,

As who would pray good for the world, but know

Their benediction empty as they bless.

They say that the Dead die not, but remain

Near to the rich heirs of their grief and mirth.

I think they ride the calm mid-heaven, as these,

In wise majestic melancholy train,

And watch the moon, and the still-raging seas,

And men, coming and going on the earth.

Ocotber 1913

Végtelen sorokban az acél égbolt alatt

Hullámzik, árad síri, néma menet

Hangtalanul hódít mediterrán delet

Északi hold bájára gomolyogtat havat.

Olykor egyik-másik magányosan megáll

Hitevesztett vándor, üres éghez beszél

Tétován, lassan, mint aki nem remél

Hogy odafentről vigasztalást talál.

A fellegek suttogják a sötétségen át

A halál örököse bánatnak és kéjnek.

Szerintem meg, éppen úgy, mint ők

Járja bölcs, komoly, néma őrjáratát

Várja, hogy a hold, az égbolt meg a felhők

Az emberekkel együtt végül hozzá térnek.