Öles hal volt, életem legnagyobb fogása.
Húsz percig küzdött vagy még tovább is,
az öreg halak szokásos trükkjeivel. Hiába.
Egy nyárfába akasztotta a zsinórt, az sem ért semmit.
Dilis alak állt mögöttem, a fáknak prédikált,
közben bort ivott barna papírpohárból.
"Szeretem a pontyot, egy egészet befalnék."
A hal emberről emberre járatta a szemét,
emberről zöldes folyóra.
"Jó, fogja", mondtam
a vízörvény fölé tartva az aranyló botot.
Néztem, megtántorodott, kétszer elejtette a halat,
szentségelt, anyázott mint a záporeső.
De hát így van ez,
így engedjük ki markunkból, ami már benne van.