This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Eliot, T. S.: The Love Song of J. Alfred Prufrock

Portre of Eliot, T. S.

The Love Song of J. Alfred Prufrock (English)

„S'i' credesse che mia risposta fosse

a persona che mai tornasse al mondo,

questa fiamma staria sanza più scosse;

ma però che già mai di questo fondo

non tornò vivo alcun, s'i' odo il vero,

sanza tema d'infamia ti rispondo …”

 

Dante Alighieri, La Commedia Divina: Inferno, Canto XXVII.61-66

 

Let us go then, you and I,

When the evening is spread out against the sky

Like a patient etherised upon a table;

Let us go, through certain half-deserted streets,

The muttering retreats

Of restless nights in one-night cheap hotels

And sawdust restaurants with oyster-shells:

Streets that follow like a tedious argument

Of insidious intent

To lead you to an overwhelming question...

Oh, do not ask, "What is it?"

Let us go and make our visit.

 

   In the room the women come and go

Talking of Michelangelo.

 

   The yellow fog that rubs its back upon the window-panes,

The yellow smoke that rubs its muzzle on the window-panes

Licked its tongue into the corners of the evening,

Lingered upon the pools that stand in drains,

Let fall upon its back the soot that falls from chimneys,

Slipped by the terrace, made a sudden leap,

And seeing that it was a soft October night,

Curled once about the house, and fell asleep.

 

   And indeed there will be time

For the yellow smoke that slides along the street,

Rubbing its back upon the window-panes;

There will be time, there will be time

To prepare a face to meet the faces that you meet;

There will be time to murder and create,

And time for all the works and days of hands

That lift and drop a question on your plate;

Time for you and time for me,

And time yet for a hundred indecisions,

And for a hundred visions and revisions,

Before the taking of a toast and tea.

 

   In the room the women come and go

Talking of Michelangelo.

 

   And indeed there will be time

To wonder, "Do I dare?" and, "Do I dare?"

Time to turn back and descend the stair,

With a bald spot in the middle of my hair -

(They will say: "How his hair is growing thin!")

My morning coat, my collar mounting firmly to the chin,

My necktie rich and modest, but asserted by a simple pin -

(They will say: "But how his arms and legs are thin!")

Do I dare

Disturb the universe?

In a minute there is time

For decisions and revisions which a minute will reverse.

 

For I have known them all already, known them all -

Have known the evenings, mornings, afternoons,

I have measured out my life with coffee spoons;

I know the voices dying with a dying fall

Beneath the music from a farther room.

   So how should I presume?

 

And I have known the eyes already, known them all -

The eyes that fix you in a formulated phrase,

And when I am formulated, sprawling on a pin,

When I am pinned and wriggling on the wall,

Then how should I begin

To spit out all the butt-ends of my days and ways?

   And how should I presume?

 

And I have known the arms already, known them all -

Arms that are braceleted and white and bare

(But in the lamplight, downed with light brown hair!)

Is it perfume from a dress

That makes me so digress?

Arms that lie along a table, or wrap about a shawl.

   And should I then presume?

   And how should I begin?

 

   Shall I say, I have gone at dusk through narrow streets

And watched the smoke that rises from the pipes

Of lonely men in shirt-sleeves, leaning out of windows?...

I should have been a pair of ragged claws

Scuttling across the floors of silent seas.

 

   And the afternoon, the evening, sleeps so peacefully!

Smoothed by long fingers,

Asleep ... tired ... or it malingers,

Stretched on the floor, here beside you and me.

Should I, after tea and cakes and ices,

Have the strength to force the moment to its crisis?

But though I have wept and fasted, wept and prayed,

Though I have seen my head (grown slightly bald) brought in upon a platter,

I am no prophet - and here's no great matter;

I have seen the moment of my greatness flicker,

And I have seen the eternal Footman hold my coat, and snicker,

And in short, I was afraid.

 

   And would it have been worth it, after all,

After the cups, the marmalade, the tea,

Among the porcelain, among some talk of you and me,

Would it have been worth while,

To have bitten off the matter with a smile,

To have squeezed the universe into a ball

To roll it toward some overwhelming question,

To say: "I am Lazarus, come from the dead,

Come back to tell you all, I shall tell you all" -

If one, settling a pillow by her head,

   Should say: "That is not what I meant at all."

   That is not it, at all.

 

   And would it have been worth it, after all,

Would it have been worth while,

After the sunsets and the dooryards and the sprinkled streets,

After the novels, after the teacups, after the skirts that trail along the floor -

And this, and so much more? -

It is impossible to say just what I mean!

But as if a magic lantern threw the nerves in patterns on a screen:

Would it have been worth while

If one, settling a pillow or throwing off a shawl,

And turning toward the window, should say:

   "That is not it at all,

   That is not what I meant, at all."

 

   No! I am not Prince Hamlet, nor was meant to be;

Am an attendant lord, one that will do

To swell a progress, start a scene or two,

Advise the prince; no doubt, an easy tool,

Deferential, glad to be of use,

Politic, cautious, and meticulous;

Full of high sentence, but a bit obtuse;

At times, indeed, almost ridiculous -

Almost, at times, the Fool.

 

   I grow old ... I grow old...

I shall wear the bottoms of my trousers rolled.

Shall I part my hair behind? Do I dare to eat a peach?

I shall wear white flannel trousers, and walk upon the beach.

I have heard the mermaids singing, each to each.

 

   I do not think that they will sing to me.

 

   I have seen them riding seaward on the waves

Combing the white hair of the waves blown back

When the wind blows the water white and black.

 

We have lingered in the chambers of the sea

By sea-girls wreathed with seaweed red and brown

Till human voices wake us, and we drown.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.artofeurope.com/eliot/eli1.htm

J. Alfred Prufrock szerelmes éneke (Hungarian)

 „Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek,

ki földre megy még: volna jó okom rá,

hogy lángom többet moccantani féljek.

De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná,

ki egyszer itt van: szólok íme bátran,

mert szóm nem válhatik gyalázatommá…”

 

Dante: Pokol, XXVII. 61-66. Babits Mihály fordítása]

 

 

Induljunk el, te meg én,

Ha már kiterült az éj a város egén,

Mint az elkábított beteg a műtőn;

Menjünk a félüres utcákon át,

Hol olcsó szállodák

Barlangjába hív a kalandos éj,

Kocsmák fűrészporán osztrigahéj:

Az utcák: összekapcsolódó szürke érvek,

Rejtett céllal kísérnek.

S a nyomasztó kérdés felé vezetnek...

Feleletet rá ne keressél.

Menjünk, mert kezdődik az estély.

 

A teremben sétálgatnak a ladyk,

És Michelangelót dicsérik.

 

A sárga köd háta az ablakot súrolja,

Ablaktáblákhoz ér a sárga füstnek orra,

Mely az est zugaiba ölti nyelvét,

És imbolyogva száll el a csatorna

Pocsolyái fölött, s kémények korma hull rá;

Elsiklik a terasz mellett, és a derült

Október-éjszakát látva körülkarolja

A házat, és legott álomba szenderül.

 

Eljön majd ideje

Az utcán végigsikló sárga ködnek,

Mely hátát ablakokhoz dörgöli;

Lesz rá idő, lesz rá idő,

Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék;

Alkotnod és pusztítanod lehet még,

Bőven marad idejük a kezeknek,

Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék;

Lesz időm s időd tehát

Százszor megingani, és lesz időnk ezernyi

Ábrándra, s álmainkat józanul szemügyre venni,

Amíg kétszersültet kapunk, s hozzá teát.

 

A teremben sétálgatnak a ladyk,

És Michelangelót dicsérik.

 

Lesz arra majd időm,

Hogy megfontoljam: "Merjek, vagy ne merjek?",

Hogy megforduljak, s a lépcsőn lemenjek

Tonzúrájával gyér hajú fejemnek --

(Megjegyzik: "Haja megritkult fején!")

Zsakettem jól szabott, gallérom tiszta és kemény,

Nyakkendőm nem hivalkodó, ízléses tű tartja helyén --

(Megjegyzik: "Pipaszárlábú szegény!")

Vakmerőn

A mindenséget ostromoljam?

Egy perc elég idő, hogy

Döntés, majd ellenérv szülessék és omoljon.

 

Mert régen ismerős, mind ismerős nekem

A reggel, délután s az alkonyat.

Kávéskanalanként mértem ki életem,

És ismerek halódó hangokat,

Messzi teremből szűrődő zenét.

   Hát merhetek-e még?

 

S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra,

S kész meghatározás-hálóját rám veti?

Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva,

S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott,

Szám hogy köphesse ki

A tettek és napok gyűjtötte váladékot?

   S hogyan kezdjek neki?

 

S minden kart ismerek, karjait mind a nőknek,

Ékszerrel díszesen, fehérnek, meztelennek,

(Lámpafényben barnás pihéik megjelennek!)

Bőrükről száll a parfőm,

Azért olyan zavart főm,

Ha karfán nyugszanak, vagy sállal bíbelődnek.

   Így hát merhetek-e?

   S hogyan kezdjek bele?

 

Elmondjam azt, hogy alkonyatkor mennyit kóboroltam

Szűk utcákban? Ingujjas emberek könyököltek az ablakokban.

Elnéztem, mily magányosak, míg pipájukból szürke füst kerengett...

Bár rák volnék, és fúrhatná ki két

Érdes ollóm a tenger fenekét!

 

Nézd, a délután s az este mily szelíden szunnyad el!

Karcsú ujjak becézik, szendereg,

Unatkozik... megjátssza, hogy beteg,

Elnyúlva hever mellettünk a padlón.

Túl a teán, a fagylalton, a süteményeken,

A pillanatot végsőkig feszíthetem?

S bár sírtam, böjtöltem, és könyörögtem,

S láttam, amint tálon hozták fejem,

(Félkopasz volt e fő),

Mégsem vagyok próféta -- üsse kő!

Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött,

S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt.

Egyszóval, megijedtem.

 

S érdemes volna mindezek után,

Túl a narancsízen, a boron, teán,

Csevegve régimódi porcelán

Között, mi tette volna érdemessé,

A témát egy mosollyal vágni ketté,

A nyomasztó kérdés felé gurítva el

A mindenségből gyúrt kicsiny golyót,

Mondván: "Lázár vagyok, aki a sírüregből

Kikelt, hozzád beszél, mindenre megfelel" --

Ha valaki a pamlagon hanyatt dől,

   És szól: "Egyáltalán nem így képzeltem el,

   Nem így képzeltem el."

 

S érdemes volna mindezek után,

Lenne értelme még,

Alkonyatok, kis kertek és frissen locsolt utcák után.

Túl a regényeken, teáscsészéken és a padlót végigsöprő sleppeken,

S túl annyi mindenen még? --

Amire gondolok, hiába magyarázom!

De mintha bűvös lámpa szőne mintát idegrostjaimból a vásznon:

Érdemes volna, hogyha valaki,

Míg sálját igazítja, vagy pamlagon hever,

Félrenézve azt mondaná:

   "Nem így képzeltem el,

   Egyáltalán nem így képzeltem el."

 

Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre;

Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék,

A kifejlet felé gördítve a cselekményt,

Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont,

Boldog, ha szükség van szolgálatára,

Előrelátó, furfangos, de gyáva;

Bár mindig kész magvas szentenciákra,

Kissé buta, a kacagást kiváltja --

S néha majdnem a Bolond.

 

Már nem vagyok a hajdani...

Nadrágom szárát ezután fölhajtva fogom hordani.

Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem,

S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem?

Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.

 

Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.

 

Láttam a hullámok hátán vágtatni őket,

Fésülték a habok szétkuszált üstökét,

A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.

 

Álmunkban láttuk a tenger alatti termet,

A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak,

S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.mek.iif.hu/porta/szint/human

Related videos


minimap