Heaney, Seamus: Glanmore Sonnets VI

He lived there in the unsayable lights.

He saw the fuchsia in a drizzling noon,

The elderflower at dusk like a risen moon

And green fields greying on the windswept heights.

'I will break through,' he said, 'what I glazed over

With perfect mist and peaceful absences'-

Sudden and sure as the man who dared the ice

And raced his bike across the Moyola River.

A man we never saw. But in that winter

Of nineteen forty-seven, when the snow

Kept the country bright as a studio,

In a cold where things might crystallize or founder,

His story quickened us, a wild white goose

Heard after dark above the drifted house.

Ott lakott a kimondhatatlan fényben.

Fuksziát látott délben az esőn át,

Holdat virágzó koraesti bodzát,

És zöld mezőt szürkülni hegyi szélben.

„Áttöröm", mondta, „a festmény felszínén

A glazúr-ködöt, a nyugvó hiányt..."

Bátran, mint az, aki toronyiránt

Biciklizett a Moyola jegén.

Ezt nem láttuk, de akkor, negyvenhétben,

Mikor a havas tájék hirtelen

Felragyogott akár egy műterem,

S minden kristálykemény lett vagy törékeny,

A történet felajzott, mintha a

Sötétből üzenne egy vadliba.