Palacsintát vettem egy este; a bolt egy
Velem egykorú hölgyé. Igen vidám volt.
S hogy mondtam, pasadenai vagyok,
Nevetett: „Ott laktam, mikor még Fatty
Arbuckle járt az El Molino-busszal.”
S én azt éreztem: valaki hazulról.
Nem Pasadena, nem is Fatty Arbuckle –
Ki az? – ó, valami más közös volt itt,
Mint…mint egy ál-fegyverszünet. Gépzongora
Szólt. Elmondta: ő volt az első palacsintás
A Mississippitől keletre. Én meg
Előszedtem unokám képét. Hazatérve
- Haza, szállodámba – dúdolni kezdtem,
„Mosolyogj, ne sírj, ha búcsúzunk;
Ha visszatér e felhő, eljövök.”
Keféljünk hajat, mielőtt lefekszünk,
Mondom tükörben lakó barátnémnak.
Emlékszem, anyám haját is én keféltem,
Mielőtt lenyíratta. Mikor is
Vertem be a könyököm? Nyúztam le térdem?
Ez itt egy fényképen Anya s Apa,
Apa tart engem…Oly fiatalok. Én már
Annyival öregebb vagyok náluk. Nézem
Őket: két bébit, bébivel. Nem a ti hibátok,
Hogy így lett – túl fiatalok voltatok;
Ha tudnék, visszamennék, most leülnénk,
Megkötnénk fegyverszünetünket; nem vagytok hibásak…
Szemem lehunyom, s ott a nappalink.
A zongorán épp valami Chopin szól,
Hallgatja Anya, Apa és a kislány.
- S nézd! – a billentyűk maguktól mozognak!
Megyek, nyújtom kezem, úgy teszek: játszom –
Legalább megtanultam volna élni! –
Ülünk, hármasban, s nézzük: valcerem
Hogy pereg, pár centire ujjaimtól.