Lawrence, D. H.: Fidelity
Fidelity (English)Fidelity and love are two different things, like a flower and a gem. And love, like a flower, will fade, will change into something else or it would not be flowery.
O flowers they fade because they are moving swiftly; a little torrent of life leaps up to the summit of the stem, gleams, turns over round the bend of the parabola of curved flight, sinks, and is gone, like a comet curving into the invisible.
O flowers they are all the time travelling like comets, and they come into our ken for a day, for two days, and withdraw, slowly vanish again.
And we, we must take them on the wind, and let them go. Embalmed flowers are not flowers, immortelles are not flowers; flowers are just a motion, a swift motion, a coloured gesture; that is their loveliness. And that is love.
But a gem is different. It lasts so much longer than we do so much much much longer that it seems to last forever. Yet we know it is flowing away as flowers are, and we are, only slower. The wonderful slow flowing of the sapphire!
All flows, and every flow is related to every other flow. Flowers and sapphires and us, diversely streaming. In the old days, when sapphires were breathed upon and brought forth during the wild orgasms of chaos time was much slower, when the rocks came forth. It took aeons to make a sapphire, aeons for it to pass away.
And a flower it takes a summer.
And man and woman are like the earth, that brings forth flowers in summer, and love, but underneath is rock. Older than flowers, older than ferns, older than foraminiferae older than plasm altogether is the soul of a man underneath.
And when, throughout all the wild orgasms of love slowly a gem forms, in the ancient, once-more molten rocks of two human hearts, two ancient rocks, a man’s heart and a woman’s, that is the crystal of peace, the slow hard jewel of trust, the sapphire of fidelity. The gem of mutual peace emerging from the wild chaos of love.
|
Hűség (Hungarian)Hűség és szerelem két különböző dolog, akár virág és drágakő. És a szerelem, akár a virág, elfonnyad, átváltozik valami mássá vagy nem virágzik.
Ó a virágok elfonnyadnak, mert gyorsan virulnak; lecsap az élet kis vihara a szár csúcsára, az villan, meghajlik a menekülés parabóla-görbéje felé, lebókol és odavan, ahogy az üstökös ível a láthatatlanságba.
Ó a virágok folyton utaznak, akár az üstökösök, csak egy napra, két napra érnek szemhatárunkba és lassan elsuhannak, tovatűnnek újra.
És nekünk, nekünk szárnyukra bocsájtva, el kell engednünk őket. Bebalzsamozott virágok nem virágok, kovácsoltvas szirmok nem virágok; a virágok csak moccanások, gyors moccanások, színes mozdulatok; ez a bűvösségük. Ez a szerelem.
A drágakő más. Annyival tovább létezik, mint mi, annyival, annyival tovább, mintha örökké létezne. Am mi tudjuk, hogy eliramlik, akár a virágok, vagy mi, csak lassabban. A zafír csodálatosan lassú áramlása!
Minden áramlik, minden más áramlásba fut és másként áramlunk mi, a zafírok és a virágok. Az ősi napokban, midőn a zafír megszületett és kivált a káosz vad kilövelléseiből, sokkal lassúbb volt az idő; akkor bújtak elő a sziklák. Eónokig tartott egy zafír létrejötte, eónokig tart, míg elenyészik.
A virágé csak egy nyár.
És a férfi meg a nő, akár a föld, mely virágokat és szerelmet hajt nyáron, de mélyében lent szikla. Régebbi, mint a virágok, régebbi, mint a páfrányok, régebbi, mint a zsúrlófő, régebbi, mint a plazma együttvéve, mélyében lent az ember lelke.
Mikor a szerelem vad kilövelléseiből lassan kiformálódik a drágakő két emberi szív mégegyszer-megolvadt sziklájában, a két ősi sziklában, férfiéban és nőében, az a béke-kristály, a lassú, kemény bizalom-ékkő, hűség-zafir, közös béke-drágakő: fölmerül a szerelem vad zűrzavarából.
|