Ez zöld ernyőit emeli
Az ablak felé,
Hogy áradjon a napfény avagy
Az eső belé;
Bármi essék,
Nincs kommentárja rá,
Elfogad, növekszik,
Csak cicoma a gondja,
Ágbogait bontja;
Ő meg közben itt kavarog,
Szétrobban az űrben,
E kis szoba szűk neki,
Nem lehet határ
Neki az ég se már,
Egyre magasabbra tör
Galaxistól galaxisig,
Csillagokból csikar ki hangokat,
S zenéjét a holdtól cseni.
Ez a napvilág,
Ő a sötét,
Ez visszafojtott égi sóhaj,
Ő viharzik, recseg
S pokol szikráit köpi szét.
Ám a szobában, e percben
A kettő együtt él, lehel:
Ez a derű esszenciája,
Ő tébolyult intenzitással
Tör látkörön túl,
Majd hull az ég magasából,
Elveszett Lucifer.
És ő már nincs is itt;
Ez meg ajkát üvegre hajtva
Fényben szépítkezik.