Oliver, Mary: Átkelés a mocsáron (Crossing the Swamp in Hungarian)

Here is the endless

wet thick

cosmos, the center

of everything – the nugget

of dense sap, branching

vines, the dark burred

faintly belching

bogs. Here

is swamp, here

is struggle,

closure –

pathless, seamless,

peerless mud. My bones

knock together at the pale

joints, trying

for foothold, fingerhold,

mindhold over

such slick crossings, deep

hipholes, hummocks

that sink silently

into the black, slack

earthsoup. I feel

not wet so much as

painted and glittered

with the fat grassy

mires, the rich

and succulent marrows

of earth – a poor

dry stick given

one more chance by the whims

of swamp water – a bough

that still, after all these years,

could take root,

sprout, branch out, bud –

make of its life a breathing

palace of leaves.

Íme a végtelen

nedves, vaskos

kozmosz, a minden

közepe - az aranyrög

sűrű nedvben, kusza

ágak-bogak,

a sötét tüskés elhalóan

böffenő ingovány. A

mocsár ez,

küzdelem,

bezártság -

ösvénytelen, egyöntetű,

társtalan mocsár. Halvány

eresztékeiknél összekoccannak

csontjaim, próbálom

megvetni lábamat, ujjaimat,

elmémet

a nyálkás kereszteződéseken,

mélységeken, a némán

sötétbe süppedő

halmokon, a pangó

földkotyvalékon. Nem nedvesnek, inkább

festékesnek, csillogónak

érzem magam

a kövér füvű

sárban, a föld

nedvdús

velejében - egy szegény

száraz bot még egy

esélyt kap a rigolyás

mocsári víztől - egy ág

amely még most is, évek múltával

gyökeret ereszthet,

csírázhat, lombot hajthat, bimbózhat -

lélegző levélpalotává

varázsolhatja életét.