Acuña, Manuel : Egy holttest láttán (Ante un Cadáver in Hungarian)
|
Ante un Cadáver (Spanish)¡Y bien! Aquí estás ya..., sobre la plancha donde el gran horizonte de la ciencia la extensión de sus límites ensancha.
Aquí, donde la rígida experiencia viene a dictar las leyes superiores a que está sometida la existencia.
Aquí, donde derrama sus fulgores ese astro a cuya luz desaparece la distinción de esclavos y señores.
Aquí, donde la fábula enmudece y la voz de los hechos se levanta y la superstición se desvanece.
Aquí, donde la ciencia se adelanta a leer la solución de ese problema que solo al anunciarse nos espanta.
Ella, que tiene la razón por lema, y que en tus labios escuchar ansía la augusta voz de la verdad suprema.
Aquí está ya... tras de la lucha impía en que romper al cabo conseguiste la cárcel que al dolor te retenía.
La luz de tus pupilas ya no existe, tu máquina vital descansa inerte y a cumplir con su objeto se resiste.
¡Miseria y nada más!, dirán al verte los que creen que el imperio de la vida acaba donde empieza el de la muerte.
Y suponiendo tu misión cumplida se acercarán a ti, y en su mirada te mandarán la eterna despedida.
¡Pero no!..., tu misión no está acabada, que ni es la nada el punto en que nacemos, ni el punto en que morimos es la nada.
Círculo es la existencia, y mal hacemos cuando al querer medirla le asignamos la cuna y el sepulcro por extremos.
La madre es solo el molde en que tomamos nuestra forma, la forma pasajera con que la ingrata vida atravesamos.
Pero ni es esa forma la primera que nuestro ser reviste, ni tampoco será su última forma cuando muera.
Tú sin aliento ya, dentro de poco volverás a la tierra y a su seno que es de la vida universal el foco.
Y allí, a la vida, en apariencia ajeno, el poder de la lluvia y del verano fecundará de gérmenes tu cieno.
Y al ascender de la raíz al grano, irás del vergel a ser testigo en el laboratorio soberano.
Tal vez para volver cambiado en trigo al triste hogar, donde la triste esposa, sin encontrar un pan sueña contigo.
En tanto que las grietas de tu fosa verán alzarse de su fondo abierto la larva convertida en mariposa,
que en los ensayos de su vuelo incierto irá al lecho infeliz de tus amores a llevarle tus ósculos de muerto.
Y en medio de esos cambios interiores tu cráneo, lleno de una nueva vida, en vez de pensamientos dará flores,
en cuyo cáliz brillará escondida la lágrima tal vez con que tu amada acompañó el adiós de tu partida.
La tumba es el final de la jornada, porque en la tumba es donde queda muerta la llama en nuestro espíritu encerrada.
Pero en esa mansión a cuya puerta se extingue nuestro aliento, hay otro aliento que de nuevo a la vida nos despierta.
Allí acaban la fuerza y el talento, allí acaban los goces y los males allí acaban la fe y el sentimiento.
Allí acaban los lazos terrenales, y mezclados el sabio y el idiota se hunden en la región de los iguales.
Pero allí donde el ánimo se agota y perece la máquina, allí mismo el ser que muere es otro ser que brota.
El poderoso y fecundante abismo del antiguo organismo se apodera y forma y hace de él otro organismo.
Abandona a la historia justiciera un nombre sin cuidarse, indiferente, de que ese nombre se eternice o muera.
Él recoge la masa únicamente, y cambiando las formas y el objeto se encarga de que viva eternamente.
La tumba sólo guarda un esqueleto mas la vida en su bóveda mortuoria prosigue alimentándose en secreto.
Que al fin de esta existencia transitoria a la que tanto nuestro afán se adhiere, la materia, inmortal como la gloria, cambia de formas; pero nunca muere.
|
Egy holttest láttán (Hungarian)Hát itt vagy ... a boncasztalon kibontva, ahol határai kiterjedését tágítja a tudomány horizontja.
Itt vagy, ahol legföbb törvénykezését hirdeti a pontos tapasztalat, s annak veti alá mindenki létét.
Hol az a csillag szór villámokat, melynek fénye nem ismer különbséget, hol nincsenek rabszolgák és urak.
Itt vagy, ahol a mesék véget érnek, hol a valóság hangja lép a színre és ahol a babonák elenyésznek.
Itt vagy, hol a tudomány lép a színre, hirdetni megfejtését a kérdésnek, melynek mindig megdermeszt puszta híre,
mely az értelmet tartja jeligének, és azt várja, hogy ajkadon feléled a legfőbb igazságról szóló ének.
Hát itt vagy ... végre véget ért a véres küzdelem, kitörtél börtöncelládból, hol a fájdalom tartott fogva téged.
Szemed fénye többé már nem világol, nem akar járni életadó géped, pihen immár, eltért feladatától.
„Csak pusztulás!"-... mondják majd, rád ha néznek, és azt hiszik, hogy a halál országa ott kezdődik, hol véget ér az élet.
És közelednek hozzád, tétovázva; azt mondják, betöltötted hívatásod, szemükben szívük végső búcsúzása.
De nem! ... A hívatásod meg nem állott, nem semmi az, miből léted kitárult, s nem a semmi, ahová vitt halálod.
Körforgás a létezés, és fonákul tesszük, hogy mikor meg akarjuk mérni, a bölcsőt s a sírt jelöljük határul.
Az anya csak formáz, mikor kitépi alakunkat, mulandó alakunkat, mely a hálátlan életet átlépi.
De nem ezt a mintát vesszük magunknak, létünknek nem ez az első ruhája, s a végső se lesz az, mit halálunk ad.
Te már nem lélegzel, és nemsokára visszafordulsz, a föld méhébe térsz meg, a föld az egész élet melegágya.
És ott, ahol látszólag nincs is élet, az eső s a nyár hatalma csírákkal termékenyíti meg iszapos lényed.
Majd gyökérből nőssz fel, s a maghullással a legnagyobb laboratóriumban növényként szolgálsz tanúbizonysággal,
talán, hogy átváltozz búzává nyomban, míg a bús tűzhelynél bús feleséged rólad álmodik koldús-otthonodban.
Miközben sírodon a repedések a kitárult mélyből felszállni látják pillangóvá változott lárvalényed,
amint inogva próbálgatja szárnyát, s szerelmeid szerencsétlen ágyához jut el, vivén halotti csókolását.
Míg az idő ily belső változást hoz, koponyád újfajta élettel telve, gondolatok helyett terem virágot,
amelynek könnyektől káprázik kelyhe; talán szerelmesed hullatta érted, mikor elhagytad, nagy utadra kelve.
Az életút a sír mélyén ér véget, s a sírhely megőrzi, mélyébe zártan a tűzlángot, mely szellemünkben égett.
De ennek a lakhelynek kapujában leheletünk kialszik, és egy másik lélegzet ébreszt újra élni bátran.
Ott már tehetség és erő nem számít, örömök és kínok ott véget érnek, ott véget ér érzés, gondolkodás, hit;
ott nincsenek már földi kötelékek, bölcsek butákkal összekeverednek, mind az egyenlők világába érnek.
De ahol az életerő elernyed, s ahol elpusztul a gép, ugyanott már a holt lény más lény, új életre gerjed.
A termékenyítő mélység új formát ad a pusztuló régi szervezetnek, úrrá lesz rajta, más alakot formál.
Az igazságosztó történelemnek ad át egy nevet, de nincs gondja rája, hogy a név meghal, vagy halhatatlan lesz.
Csak a tömeget fogadja magába, az alak és cél megváltozik ottan, hogy induljon a halhatatlanságba.
Csupán egy csontváz pihen a sírboltban, de halotti csarnokában az élet tovább halad, táplálkozva titokban.
Mivel végén az átmeneti létnek, melyhez az ember úgy ragaszkodik, az anyag hasonlón a dicsőséghez, nem hal meg, csak alakja változik.
|
