Agustini, Delmira: El cisne

Pupila azul de mi parque

es el sensitivo espejo

de un lago claro, muy claro!...

Tan claro que a veces creo

que en su cristalina página

se imprime mi pensamiento.

Flor del aire, flor del agua,

alma del lago es un cisne

con dos pupilas humanas,

grave y gentil como un príncipe;

alas lirio, remos rosa...

Pico en fuego, cuello triste

y orgulloso, y la blancura

y la suavidad de un cisne...

El ave cándida y grave

tiene un maléfico encanto;

clavel vestido de lirio,

trasciende a llama y milagro!...

Sus alas blancas me turban

como dos cálidos brazos;

ningunos labios ardieron

como su pico en mis manos;

ninguna testa ha caído

tan lánguida en mi regazo;

ninguna carne tan viva

he padecido o gozado:

viborean en sus venas

filtros dos veces humanos!

Del rubí de la lujuria

su testa está coronada:

y va arrastrando el deseo

en una cauda rosada...

Agua le doy en mis manos

y él parece beber fuego,

y yo parezco ofrecerle

todo el vaso de mi cuerpo...

Y vive tanto en mis sueños,

Y ahonda tanto en mi carne,

que a veces pienso si el cisne

con sus dos alas fugaces,

sus raros ojos humanos

y el rojo pico quemante,

es solo un cosne en mi lago

o es en mi vida un amante...

Al margen del lago claro

yo le interrogo en silencio...

y el silencio es una rosa

sobre su pico de fuego...

Pero en su carne me habla

y yo en mi carne le entiendo.

-A veces ¡toda! soy alma;

y a veces ¡toda! soy cuerpo.-

Hunde el pico en mi regazo

y se queda como muerto...

Y en la cristalina página,

en el sensitivo espejo

del algo que algunas veces

refleja mi pensamiento,

¡el cisne asusta, de rojo,

y yo, de blanca, doy miedo!

Kertem kék szemevilága

egy érzékeny, tiszta tónak

tisztaságos tiszta tükre...

Gondolataim a tó nagy,

üvegtiszta abroszára

talán néha ráíródnak.

Szél virága, víz virága,

egy nemes királyfi-hattyú

tavam emberszemű lelke,

szirom szárnyú, tiszta tollú,

gőgös, szép és ünnepélyes,

tűzben ég a csőre, karcsú

nyaka ívét bú igázza,

lágy és fehér, mint a hattyú...

Megrontó varázslat árad

testéből, szegfűsziromba

öltöztetett liliomszál,

teste lángja fénybe vonja,

szívem elszorítja szárnya,

mintha forró karja volna;

mint a csőre a kezemben,

nem volt emberszáj se forróbb,

lankadtabban az ölembe

senki feje még nem omlott;

soha még hús, ami húsa

gyönyöréhez fogható volt:

emberibb vér, mint a vére,

ember erében se forrott.

Szép feje a bujaságnak

rubintjával koronázva:

mint püspöki ruha selyme,

úgy úszik a vágy utána.

Tenyeremből itatom meg,

vízzel, szelíden, de mintha

testem adnám poharául,

és ő — mintha tüzet inna ...

Álmaimat úgy betölti,

olyan elevenen érzem

húsomban, hogy eltűnődöm,

vajon ez a rebbenékeny,

forró csőrű furcsa hattyú

hattyú csak tavam vizében,

ez az emberszemű hattyú

nem a szeretőm-e nékem ...

Kék tavam partján megállok,

csendes szóval tőle kérdem ... 

És a csend rózsát virágzik

csőre perzselő tűzében.

Szól hozzám teste szavával,

ás én testemmel megértem.

Olykor lélek minden ízem,

olykor test vagyok egészen.

Ölemben a csőre, fekszik

holtra válva gyönyörében.

És az üvegtiszta tóban,

melynek sima, sérülékeny

lapja gondolataimnak

tükrét villantja elébem,

izzunk — vörösen a hattyú,

magam félelmes fehéren.