This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Ana, Marcos: ¡Poblad mis soledades!

Portre of Ana, Marcos

¡Poblad mis soledades! (Spanish)

Mares de sombra me rodean.

Prietos cinchos de alerta y muro.

        (Ya la tarde

        como puerta de celda se ha

        cerrado contra la luz y el aire).

 

El cielo es un casco negro y frío

hundido hasta los hombros de la cárcel.

 

La noche es mi refugio. Siempre os hablo

cuando duermen los ojos y las llaves.

Mi soledad se puebla en esas horas

de rostros entrañables,

de manos que me ofrecen

en silencio sus rojos estandartes.

 

En el silencio escribo.

Al silencio le arranco sus hojas más vibrantes.

Campanas que me aturden bajo el grito

de “alertas” implacables.

 

Como una fiera ahíta

duerme el Patio, sin nadie.

El Water huele a orines,

y a turbias oquedades.

    (Tan sólo una ventana vierte el frescor del río

    y el temblor de unos árboles).

 

Mis compañeros urden –las dos de la mañana–

su vida en los petates:

encuentran cada noche en las afueras

del sueño sus hogares.

    (Yo les envidio, ya os lo dije un día:

    hasta soñando, sólo tengo cárcel).

 

Escribo sin descanso

palabras verticales.

Prendo mi voz como un fuego en el monte.

Oigo sonar la sangre

del mundo en mis umbrales.

 

Después cuando amanezcan

los ojos y las llaves,

me guardaré la voz en un zapato

y aromarán las losas mi mensaje:

 

¡Pueblos del Mundo, amigos!

¡Corazones cercanos o distantes:

llegad a mí,

poblad mis soledades!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.scribd.com/doc/26122476

Menedékem az éj (Hungarian)

Tengernyi árnyék körülöttem.

Falak és riadók vaksötét pántja.

       (A nappal fénysugarára,

       mint cellaajtó, - rácsukódott már

       az este árnya.)

 

A levegő sötét, hideg sisak,

eltűnt benne a börtön kupolája.

 

Menedékem az éj. Mikor hozzátok szólok,

az ajtók és a szemek zárva.

Magányomat benépesíti az éjben

meghitt arcok száza,

kezek csöndes üzenetében

vörös zászlók lobogása.

 

A csöndben írok.

A csönd remegő leveleit kínálja,

a csönd harangjait hallom, míg fel nem csattan

az őrség kiáltása.

 

Mint jóllakott vadállat,

alszik a börtönudvar és magánya.

A WC vizelettől szaglik,

és üregének bűzeit okádja.

      (Csak egy ablak jelzi a folyó kékjét,

      és kikémlel néhány remegő fára.)

 

Elvtársaim - már hajnali két óra -

életüket gyűrik faágyra,

minden éjjel otthoni tűzhelyéhez

viszi a rabot álma.

      (Irigylem őket, mondtam is nektek egyszer:

      még álmomnak is van cellája és rácsa.)

 

Kezem tapogatózva ír,

anélkül, hogy megállna.

Hangom kigyűl, mint a tűz a hegyen,

és hallom, ahogyan rákezd dalára

a világ vére, rács és cella hiába.

 

Később, mikor kinyílik

a szemek és az ajtók zárja,

megőrzöm magamnak a hangot egy cipőben,

és üzenetem a kőlapokat járja:

 

Világ népei, jó barátok!

Messzi vagy közeli szívetek dobogása

érjen el hozzám,

ne hulljak a magányba!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap