Bendezú, Francisco: Máscaras

A Giorgio de Chiricho

¿Qué baila detrás de nuestras frentes?
¿Quién vela al otro lado? ¿Qué nos espera?
Nadie. Nada.

Solamente una luz fuliginosa.
O nuestros brazos como remos de inmóviles mareas.

Ni punto ni círculo ni línea
ni la barca del tiempo.

(Yo no sé si la voz no es más que un sueño
ni si el amor es un casto paroxismo de amapolas.)

Yo sé que las estatuas sorben llanto en la arboleda.
Yo sé que el otoño acumula silencio en las botellas.
Yo sé que en la estación los guardagujas duermen.

Solamente un solsticio de sordas mariposas,
o inútiles carruajes con teas de tinieblas,
o esqueletos de gallos
cantando eternamente por albas que no rayan.

Mujeres sin sombra, apariciones,
espejos insondables con lentos naufragios a distancia,
y fuegos fatuos, y en las landas
el tierno gemido de las mandrágoras recién arrancadas,
y el siempre y el jamás ardiendo juntos.

Ni torres ni molinos
ni el tórax misterioso de las tardes.

¿Para qué las cabelleras desplegadas
como estelas sobre el mundo?
¿Para qué los púlpitos, las bazas,
los óvulos, los cascos, los marbetes?
(¿Y las águilas inmunes de alta mar?
¿Y los granos –óleo y luz – de los sarcófagos?)

¿Para qué los mástiles, los cables,
las epístolas, las gafas, las briznas de los nidos,
el agua magnetizada, los muñones,
las escuadras de cuencas vacías, los gramiles,
las sinuosas membranas briscadas de los armarios,
las filacterias, la sal, los meteoros?

¿Es, acaso, inútil la esperanza?

¡Embestid contra las rodillas doradas de la muerte!
¡Combatidla cuerpo a cuerpo!
¡Ella corta con su espada el alambre que nos ata al fuego puro!

¡Nuestra insomne navaja de alaridos
contra su hilo indestructible de silencio!

Giorgio de Chirichónak

Mi táncol homlokunk mögött?
Ki virraszt túloldalt? Mi vár ránk?
Senki. Semmi.

Csak kormos fény.
Vagy karjaink, mint mozdulatlan árapályok evezői.

Sem pont, sem kör, sem egyenes,
sem az idő hajója.

(Nem tudom, nem álom-e csupán a hang
s pipacsok szűz önkívülete a szerelem.)

Tudom, hogy a szobrok siralmat szívnak a ligetben.
Tudom, hogy az ősz csendet halmoz fel a palackokban.
Tudom, hogy az állomásokon alszanak a váltóőrök.

Csak süket pillangók napfordulója
vagy homály-fáklyás, hasztalan kocsik
vagy csontvázai kakasoknak,
akik örökkön dalolnak sugártalan hajnalokért.

Árnytalan nők, jelenések,
lassú távoli hajótörések mérhetetlen mélyű tükrei,
és önhitt tüzek, és homokpusztákon
frissen kitépett mandragórák szelíd nyögése,
és az együtt lángoló mindig és soha.

Sem tornyok, sem malmok,
sem az esték titokzatos mellkasa.

Miért láthatók a lovagiasság
emlékművei szerte a földön?
Miért a szószékek, a kártyák,
a petesejtek, a paták, a cimkék?
(És a nyílt tenger szabad sasai?
És a szarkofágok magvai — olaj és fény?)

Mire az árbocok, a kábelek,
a levelek, a szemüvegek, a fészkek rostjai,
a delejezett víz,
az üres kagylók derékszögei, a vonalzók,
a szekrények öblös lemezei,
az amulettek, a só, a meteorok?

Talán hasztalan a remény?

Rontsatok neki a halál aranyozott térdeinek!
Keljetek vele birokra!
Kardjával elvágja a szálat, mely a tiszta tűzhöz köt minket!

Éber jajszavunk kését
ronthatatlan csend-fonala ellen!