Borges, Jorge Luis: Invokáció Joyce-hoz (Invocación a Joyce in Hungarian)
Invocación a Joyce (Spanish)Dispersos en dispersas capitales, solitarios y muchos, jugábamos a ser el primer Adán que dio nombre a las cosas. Por los vastos declives de la noche que lindan con la aurora, buscamos (lo recuerdo aún) las palabras de la luna, de la muerte, de la mañana y de los otros hábitos del hombre. Fuimos el imagismo, el cubismo, los conventículos y sectas que las crédulas universidades veneran. Inventamos la falta de puntuación, la omisión de mayúsculas, las estrofas en forma de paloma de los bibliotecarios de Alejandría. Ceniza, la labor de nuestras manos y un fuego ardiente nuestra fe. Tú, mientras tanto, forjabas en las ciudades del destierro, en aquel destierro que fue tu aborrecido y elegido instrumento, el arma de tu arte, erigías tus arduos laberintos, infinitesimales e infinitos, admirablemente mezquinos, más populosos que la historia. Habremos muerto sin haber divisado la biforme fiera o la rosa que son el centro de tu dédalo, pero la memoria tiene sus talismanes, sus ecos de Virgilio, y así en las calles de la noche perduran tus infiernos espléndidos, tantas cadencias y metáforas tuyas, los oros de tu sombra. Que importa nuestra cobardía si hay en la tierra un solo hombre valiente, qué importa la tristeza si hubo en el tiempo alguien que se dijo feliz, qué importa mi perdida generación, ese vago espejo, si tus libros la justifican. Yo soy los otros. Yo soy todos aquellos que ha rescatado tu obstinado rigor. Soy los que no conoces y los que salvas.
|
Invokáció Joyce-hoz (Hungarian)Szétszórva szétszórt városokban, magányosan és sokan, azt játszottuk, az első Ádám vagyunk, aki a dolgoknak nevet adott. Az éjszaka tágas lejtőségén, mely a hajnallal határos, szavakat kerestünk (emlékszem még) a holdra, a halálra, a reggelre s az ember más szokásaira. Voltunk az imagizmus, a kubizmus, titkos összejövetelek és szekták, a hiszékeny egyetemek tiszteletének tárgyai. Föltaláltuk a központozás hiányát, a nagybetűk elhagyását, az alexandriai könyvtárosok galambot formázó strófáit. Hamu, kezünk fáradsága és izzó tűz - a hitünk. Te kovácsoltál eközben a száműzetés városaiban, s száműzetésben, amely gyűlölt s választott szerszámod volt, művészeted fegyvere, megalkottad merész labirintusaidat, végtelenül kicsivé s véget nem érővé, csodálatosan hitvánnyá s a történelemnél népesebbé tetted őket. Úgy halunk majd meg, hogy meg se láttuk e kétlényegű szörnyet vagy a rózsát, mely útvesztődben a középpont, de őrzi még talizmánjait az emlékezet, Vergilius-visszhangjait, s így az éjjel utcáin ott maradnak káprázatos poklaid, sok mondatritmusod és metaforád, árnyékod aranya. Mit számít gyávaságunk, ha van e földön akár csak egy ember derék, mit számít a bánat, ha volt már az időben valaki, ki boldognak mondta magát, mit számít elveszett nemzedékem, e homályos tükör, ha könyveid igazolják őt. Én - a mások vagyok. Mindazok, kiket megszabadított megszállott szigorod. Azok vagyok, akiket nem ismersz és megváltasz.
|