Cervantes Saavedra, Miguel de: Al túmulo del rey Felipe II en Sevilla

«¡Voto a Dios que me espanta esta grandeza

y que diera un doblón por describilla!

Porque ¿a quién no sorprende y maravilla

esta máquina insigne, esta riqueza?

»Por Jesucristo vivo, cada pieza

vale más de un millón, y que es mancilla

que esto no dure un siglo, ¡oh gran Sevilla!,

Roma triunfante en ánimo y nobleza.

»Apostaré que el ánima del muerto,

por gozar este sitio, hoy ha dejado

la gloria donde vive eternamente».

Esto oyó un valentón y dijo: «Es cierto

cuanto dice voacé, seor soldado,

y el que dijere lo contrario miente».

Y luego, in continente,

caló el chapeo, requirió la espada,

miró al soslayo, fuese y no hubo nada.

„Isten uccse, rémít e pompa engem,

s adnék egy dublónt annak, ki leírja;

mert bámulván ily gazdag fényű sírra,

ki ne állna elhűlve, meglepetten?

Jesszusom! ér minden kis tégla ebben

egy milliót, és hogy ez ki ne bírna

száz évet, el ne hidd, ó nagy Sevilla,

ki győztes Róma vagy nemes szívekben.

Fogadok, hogy a holtnak lelke már ma

otthagyta, hol örökkön élhet, égi

dicsőségét, s itt örvend e lakáson!"

Hallván egy kérkedő, szólt: - Bizonyára

úgy van, amint vitéz uram beszéli,

és annyi szent, hogy hazudik, ki mást mond. -

És így szólván, kapásból

kalapját felcsapta, s kardot ragadván

eloldalgott - és nem volt semmi aztán.