Cervantes Saavedra, Miguel de: La gitanilla (soneto)

-Cuando Preciosa el panderete toca

y hiere el dulce son los aires vanos,

perlas son que derrama con las manos;

flores son que despide de la boca.

Suspensa el alma, y la cordura loca,

queda a los dulces actos sobrehumanos,

que, de limpios, de honestos y de sanos,

su fama al cielo levantado toca.

Colgadas del menor de sus cabellos

mil almas lleva, y a sus plantas tiene

amor rendidas una y otra flecha.

Ciega y alumbra con sus soles bellos,

su imperio amor por ellos le mantiene,

y aún más grandezas de su ser sospecha.

Ha Preciosa csendít kasztanyéttel

s a hiú szellőt édes hangja vájja,

ime virágokat hint szerte szája,

ime gyöngyöket szór a keze széjjel;

csüng rajt a lélek, s ő bölcs dőreséggel

emberfeletti édes táncát járja,

melynek gáncstalan, szűzi tisztasága

hírével a magas egekbe ér fel.

Legkisebb hajszálán ezernyi lelket

emel magával, s lábához juházva

Ámor mindenegy szál nyilát elejti;

szép nap-szemei vakítón tüzelnek,

- általuk úr itt Ámor - s az, ki látja,

lényének rejtett csodáit is sejti.