Champourcín, Ernestina: Barricada

Será un alejamiento de hielos inventados,
una sutil barrera de mentiras azules.
Erguiré la ciudad, los mares, contra ti.
 
¡Yo no quiero que vuelvas!
Aún viven muchas rosas
y alientan, escondidas, las huellas de aquel cielo...
 
No precipites nunca la muerte de una estrella,
aunque nazca en tus manos la sonrisa del sol.
 
Toda lucha es inútil.
Lo irreal mellaría el filo de tus armas.
Ante el próximo alcance de tu rotunda fuerza
levanto cl invencible poder de la ficción.
 
Eres mi prisionero.
Allí en tu meridiano hay una sombra inmóvil,
sujeta a lo invisible con puñales de sueño.
Cuando el tiempo oscurezca la última pisada,
desclavaré tu afán y marcharé hacia ti.

Kitalált hidegeknek lészen elvonulása,
kéklő hazugságoknak gátja beomlik egyszer.
A várost meg a tengert emelem ellened.
 
Nem vágyom visszatérted!
Sok-sok rózsa virul még
és táplálja titokban nyomait ama mennynek...
 
Egy-egy csillag halálát, ó, sohase siettesd,
szülessék bár kezedben a Napnak kacagása.
 
Minden küzdés hiába.
Csorbítja kardjaidnak élét az irreális,
s fenyegetőn közelgő, újult hatalmad ellen
szembe szegzem az álmot, amely legyőzhetetlen.
 
A foglyom vagy te immár.
Ott, a te délkörödben egy mozdulatlan árny van,
álom-tőrökkel szúrva a nem is láthatóra.
Ha lépteid nyomát az idő egyszer elássa,
dermedtséged varázsát oldom s feléd megyek.