This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Colinas, Antonio: 10. ének (Canto X in Hungarian)

Portre of Colinas, Antonio

Canto X (Spanish)

Mientras Virgilio muere en Bríndisi no sabe

que en el norte de Hispania alguien manda grabar

en piedra un verso suyo esperando la muerte.

Este es un legionario que, en un alba nevada,

ve alzarse un sol de hierro entre los encinares.

Sopla un cierzo que apesta a carne corrompida,

a cuerno requemado, a humeantes escorias

de oro en las que escarban con sus lanzas los bárbaros,

Un silencio más blanco que la nieve, el aliento

helado de las bocas de los caballos muertos,

caen sobre su esqueleto como petrificado.

Oh dioses, qué locura me trajo hasta estos montes

a morir y qué inútil mi escudo y mi espada

contra este amanecer de hogueras y de lobos.

En la villa de Cumas un aroma de azahar

madurará en la boca de una noche azulada

y mis seres queridos pisarán ya la yerba

segada o nadarán en playas con estrellas.

Sueña el sur el soldado y, en el sur, el poeta

sueña un sur más lejano; mas ambos sólo sueñan

en brazos de la muerte la vida que soñaron.

No quiero que me entierren bajo un cielo de lodo,

que estas sierras tan hoscas calcinen mi memoria.

Oh dioses, cómo odio la guerra mientras siento

gotear en la nieve mi sangre enamorada.

Al fin cae la cabeza hacia un lado y sus ojos

se clavan en los ojos de otro herido que escucha:

Grabad sobre mi tumba un verso de Virgilio.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://amediavoz.com/colinas.htm

10. ének (Hungarian)

Vergilius haldoklik Brindisiben, s nem tudja,

Észak-Hispániának táján véseti versét

valaki kőbe, míglen várja hamar halálát.

Egy légiós az ottan, aki havas hajnalban

ércnapot lát fölkelni kocsánytalan tölgyek közt.

Északi szél rothasztja a bűzhödő romlott húst,

a tűz kormozta szarvat, az aranyos, füstölgő

salakot, amelyben már barbár lándzsák turkálnak.

A hónál hitványabb csönd, az elhullott lovaknak

tátott szájú pofáján megjegesüIt lehellet

le-lehull csontvázukra, amely már kővé dermedt.

Ó, istenek, mily téboly űzött el e hegyekbe

halni, s mennyire nincs itt haszna a pajzsnak, kardnak

e máglyákkal fölvirradt farkasváró nap ellen.

A cumaei villában dús narancsvirág-illat

érlelődik az éjben egy bíbor színű ajkon,

és szeretteim lába tapos a vágott fűre,

vagy fövenyen fürdőznek versenyt a csillagokkal.

Álmodik délvidéket a harcos, s délvidéken

a költő távolibb délt; de mindketten csak álmot

látnak halál karjában az életről, mely álom.

Nem szeretném, ha sáros ég alá temetnének,

s emlékem komor hegy köve olvasztaná be.

Ó, istenek, a harcot hogy' gyűlölöm én, míg

érzem életes vérem lecsöpögni a hóra.

Majd feje lebicsaklik fél vállára, s szemébe

szeme más sebesültnek szegeződik, s az hallja:

Véssetek sírkövemre egy Vergilius-verssort.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap