Colinas, Antonio: 10. ének (Canto X in Hungarian)
Canto X (Spanish)Mientras Virgilio muere en Bríndisi no sabe que en el norte de Hispania alguien manda grabar en piedra un verso suyo esperando la muerte. Este es un legionario que, en un alba nevada, ve alzarse un sol de hierro entre los encinares. Sopla un cierzo que apesta a carne corrompida, a cuerno requemado, a humeantes escorias de oro en las que escarban con sus lanzas los bárbaros, Un silencio más blanco que la nieve, el aliento helado de las bocas de los caballos muertos, caen sobre su esqueleto como petrificado. Oh dioses, qué locura me trajo hasta estos montes a morir y qué inútil mi escudo y mi espada contra este amanecer de hogueras y de lobos. En la villa de Cumas un aroma de azahar madurará en la boca de una noche azulada y mis seres queridos pisarán ya la yerba segada o nadarán en playas con estrellas. Sueña el sur el soldado y, en el sur, el poeta sueña un sur más lejano; mas ambos sólo sueñan en brazos de la muerte la vida que soñaron. No quiero que me entierren bajo un cielo de lodo, que estas sierras tan hoscas calcinen mi memoria. Oh dioses, cómo odio la guerra mientras siento gotear en la nieve mi sangre enamorada. Al fin cae la cabeza hacia un lado y sus ojos se clavan en los ojos de otro herido que escucha: Grabad sobre mi tumba un verso de Virgilio.
|
10. ének (Hungarian)Vergilius haldoklik Brindisiben, s nem tudja, Észak-Hispániának táján véseti versét valaki kőbe, míglen várja hamar halálát. Egy légiós az ottan, aki havas hajnalban ércnapot lát fölkelni kocsánytalan tölgyek közt. Északi szél rothasztja a bűzhödő romlott húst, a tűz kormozta szarvat, az aranyos, füstölgő salakot, amelyben már barbár lándzsák turkálnak. A hónál hitványabb csönd, az elhullott lovaknak tátott szájú pofáján megjegesüIt lehellet le-lehull csontvázukra, amely már kővé dermedt. Ó, istenek, mily téboly űzött el e hegyekbe halni, s mennyire nincs itt haszna a pajzsnak, kardnak e máglyákkal fölvirradt farkasváró nap ellen. A cumaei villában dús narancsvirág-illat érlelődik az éjben egy bíbor színű ajkon, és szeretteim lába tapos a vágott fűre, vagy fövenyen fürdőznek versenyt a csillagokkal. Álmodik délvidéket a harcos, s délvidéken a költő távolibb délt; de mindketten csak álmot látnak halál karjában az életről, mely álom. Nem szeretném, ha sáros ég alá temetnének, s emlékem komor hegy köve olvasztaná be. Ó, istenek, a harcot hogy' gyűlölöm én, míg érzem életes vérem lecsöpögni a hóra. Majd feje lebicsaklik fél vállára, s szemébe szeme más sebesültnek szegeződik, s az hallja: Véssetek sírkövemre egy Vergilius-verssort.
|