This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Díez, Luis Mateo : La Fuente de la Edad

Portre of Díez, Luis Mateo

La Fuente de la Edad (Spanish)


Chon Orallo encontró a los expedicionarios dispuestos, cargadas las yeguas, y atentos a las indicaciones de aquel hombre que parecía escurrirse bajo las melotas y las estameñas, como si sus carnes se disiparan en el amasijo. Cedía el sol y supuraba serena la brisa con el templado aliento de la tarde. Chon había logrado adormecerse y sentía el lastre, incómodo, del sueño, contagiado por la necesidad de una detenida ablución.
Les guió Belisario hacia su hogar, prometiendo acompañarles luego al manantial de las aguas virtuosas, que discurría por una estrecha garganta, al amparo de un bosquecillo de abedules, no lejos del camino de la Brañina.
En un escarpado promontorio, de difícil acceso, sobre el corte deforme de una peña, en cuya cresta colgaban unos arbolillos con las raíces descarnadas, avistaron la cueva de Belisario.
– Hay un senderín para subir, no se preocupen – advirtió, ante el gesto poco decidido de sus invitados.
Jacinto se ofreció para vigilar las yeguas, y los demás fueron trepando penosamente tras el paso vivo de Belisario, que ascendía como quien retoma los acostumbrados peldaños de su vivienda.
– Mucho van a alegrarse de verles a ustedes, las pobrecitas. Es tan raro que alguien venga por aquí.
Se alejó Belisario en el último tramo, cuando la entrada de la cueva ya era visible.
– Berrenda, Berrenda – llamó, alborozado.
Los cofrades escucharon el balido estentóreo de una cabra, a la que, en seguida, vieron aparecer en el límite del sendero.
– Berrenda – le dijo Belisario, mientras los cofrades se miraban, atónitos –, traigo unos invitados, ¿dónde están las niñas?
Un tropel de cabritillas saltó al sendero y Belisario comenzó a acariciarlas.
– Quietas, quietas, mocitas, ¿qué van a decir estos señores?
– No nos arredremos – pidió Benuza a sus compañeros–. Puede que el ejemplo familiar que nos aguarda sea mucho más edificante que otros que hemos conocido, y acaso hasta padecido en nuestras propias carnes.
Belisario abrió los brazos, mostrándoles complacido el bullicioso y escueto rebaño, humedecidos los ojos que brillaban bajo la maraña de sus cabellos.
– Soy un esposo feliz y un padre orgulloso, no puedo negarlo – aseguró, con la voz tomada por la emoción–. Prenda se asemeja, en sus cualidades, a aquella perfecta casada de fray Luis. Es una compañera modesta y discreta y una madre ejemplar. Y mis hijitas, ya lo ven, me adoran, las pobrecinas. Bien puedo decir que no hay mayor gloria ni es posible mayor dicha para un honrado padre de familia.
Durante el camino, más largo de lo previsto y en una dirección no del todo coincidente con la que tendrían que seguir para llegar a la Brañina del Garueño, fue Belisario hablando de su familia. Benjamín no podía olvidar aquella imagen de Berrenda y su prole, asomadas en el límite del promontorio, mientras ellos bajaban y aquel hombre las despedía entre domésticas recomendaciones. Al discordante balido de la cabra se unía el bullicioso berreo infantil.
– No quieren que su padre se vaya, las pobrecinas – decía Belisario.
Discurría el manantial en la honda y estrecha garganta bajo el secreto de los abedules, y confluían sus tres brotes, por distintos brazos, hacia un modesto arroyo que, en los remansos de su caída, llegaba a formar algunos pequeños y límpidos pozos, en los que el agua exhalaba con mayor proliferación sus termales vapores.
Se lo mostró Belisario desde la frente de aquel declive, en el que el bosquecillo parecía cerrarse como una compacta mancha verde, que albergaba un túnel de misteriosas penumbras.
– Hay que bajar por esta senda, hasta el mismo lecho – les había indicado.
Bebieron los cofrades el agua del arroyo, tras comprobar su alta temperatura, y ninguno disimuló su decepción.
– Unas caldas – dijo don Florín.
– No existe ni la más leve referencia a que así sean las aguas de la Fuente de don José María – señaló Benuza.
Belisario trepaba hacia el borde de los veneros.
– Beban y tomen un baño – les gritaba, animándoles–. Son virtuosas.
– ¿Pero por qué las llama usted así? – preguntó Aquilino.
– Por la virtud que tienen. Depuran y alivian y son superiores para el riñón y el reuma. A mis hijas las traigo a que abreven una vez al mes, y Berrenda no falta después de cada paridera.
– Es el manantial más improbable de todos los que llevamos vistos – confirmó Ángel Benuza.
– Aquí verán los brotes – les reclamaba Belisario–, y hay un cobijo muy apropiado para las inhalaciones. Berrenda curó la tos.
Se fue Chon Orallo arroyo abajo, provista de todo lo preciso para un higiénico y reconfortante chapuzón. En un recodo, más cerrado entre los árboles y la retama, encontró un pozo casi del tamaño de una bañera. Brillaban en sus nítidas aguas las blancas calizas, y se esparcía una luz dorada y verde entre el sosiego de los abedules. Chon comprobó con el pie desnudo la cálida temperatura.
Paco y don Florín se bañaban, mientras Jacinto y Ángel vigilaban las yeguas y Aquilino y Benjamín acudían al reclamo de Belisario.
– Vamos, Benuza, decídete, que lo que está asegurada es la virtud para curar la roña y la borisa.
– Antes me gustaría conocer la composición mineral. Hay caldas que procuran ciertas disfunciones venéreas. El doctor Formigones dice que en algunos balnearios se reduce hasta en un setenta por ciento todo tipo de actividad amorosa.
En el plácido remanso, después de las detenidas abluciones, se acomodó Chon Orallo, sumergido el cuerpo en el agua que lamía la piel como una caricia ardiente que se va paliando en la costumbre, reposada la cabeza sobre la piedra, y entrecerrados los ojos al amparo de la luz que se difuminaba en las ramas.
Sentía Chon crecer la paz del bosque en algunos trinos cercanos, y enaltecerse esos líquidos placeres que compaginan el secreto de la naturaleza con el más modesto de uno mismo, la recoleta desnudez en que uno se reconoce abierto a las más inmediatas palpitaciones del paisaje, como si todo se fundiera en una acordada respiración de elementos comunes, entre los que el propio cuerpo se evade por las simas húmedas y vegetales de un sueño que se apodera de la memoria.
Distinguió al cabo de unos minutos unas ramas que se movían frente a ella, debajo de un abedul, en el no lejano declive. Y todavía tarde tardó unos instantes en tomar concienciad e que alguien la espiaba. Entonces gritó sobresaltada, con todas sus fuerzas, doblando el cuerpo para guarecerse, después de ver cómo un hombre se levantaba tras aquellas ramas, alzando los pantalones, y emprendía una torpe huida.
Ángel Benuza corrió por el arroyo, ante el grito de Chon. Por un momento se vio despistado, como si hubiera perdido la dirección de aquel grito. En seguida divisó el recodo del pozo y se adelantó hacia él.
– Por allí, por allí – indicaba Chon, nerviosa.
Sobre la blanca pendiente de la caliza, ante el agua que corría serena y se demoraba en el remanso, observó Ángel Benuza a Chon Orallo desnuda, agitado su cuerpo por el estupor como si la placidez de su sueño y de su memoria hubieran estallado en una absurda e imprevista tormenta.
Saltó hacia donde ella le indicaba y entró en el bosquecillo, apartando las jaras y la retama, poseído por el inesperado furor de quien trata de vengar una afrenta. Durante cerca de media hora recorrió, de un lado a otro, la incierta penumbra de los abedules. Sofocado, se dejó caer en el suelo, antes de regresar adonde Chon y el resto de los cofrades le aguardaban.
– Seguro que ha sido ese botarate de Pidio Legaña – decía don Florín.
– No – aseguraba Chon–, no era él.
– Un pastor, cualquier paisano – dijo Belisario–. A veces invaden mi Filosoferio y espantan a mis niñas.
Caía la tarde cuando reemprendieron el camino.
Benuza se había retorcido un pie y disimulaba avanzando el último, tras la reposada marcha de las yeguas. Una fugaz iluminación se posaba en su memoria para delimitar, con esa obsesiva insistencia de las imágenes prohibidas, el perlado desnudo de Chon con sus tiernas y recónditas floraciones y oscuridades.


PublisherEdiciones B
Source of the quotationLuis Mateo Díez, La Fuente de la Edad, p. 212-216.

Az Élet Vize (Hungarian)


Chon Orallo útra készen találta a felfedezőket, a lovakat már felmálházták, s figyelmesen hallgatták a férfi útmutatásait, aki szinte elveszett a daróc meg kendervászon alatt, mintha a teste szétoszlana szedett-vedett göncei között. A nap ereje lassan alábbhagyott, a lágy szellőben az est langyos illata terjengett. Chont viszont elnyomta a buzgóság, úgyhogy most érezte is az álom tompa súlyát, s hogy rajta csak egy alapos mosdás segíthet.
Belisario elvezette őket az otthonáig, s megígérte nekik, hogy utána elmennek a tisztító vizű forráshoz, mely egy szűk hasadékon keresztül folyik, egy nyírfaliget oltalmában, nem messze a Garueňo-tisztástól.
Egy nehezen megközelíthető, meredek hegynyúlványon, a formátlan metszésű sziklaszirt oldalában, melynek taraján néhány csenevész fa meredezett csupaszon kiálló gyökereivel, végre megpillantották Belisario barlangját.
– Ne aggódjanak, vezet egy ösvény fölfelé – mondta a vendégei nem túl elszánt arckifejezése láttán megnyugtatásul.
Jacinto fölajánlotta, hogy ő majd addig vigyáz a lovakra, a többiek pedig kínkeservesen nekivágtak a meredélynek, Belisario fürge léptei nyomán, aki úgy ment fölfelé, mint aki a lakásához vezető megszokott lépcsőfokokat járja.
– Nagyon megörülnek majd, ha meglátják magukat szegénykék. Olyan ritkán téved ide valaki.
Belisario előrement az utolsó szakaszon, mikor már látszott a barlang bejárata.
– Foltoska, Foltoska! – kiáltotta lelkendezve.
Az egylettagok egy kecske éktelen mekegését hallották, és a hang tulajdonosa kisvártatva meg is jelent az ösvény szegélyén.
– Foltoska! – fordult hozzá Belisario, az egylettagok meg döbbenten néztek egymásra. – Vendégeket hoztam, hol vannak a lányok?
Egy sereg gida szökkent az ösvényre, Belisario pedig elkezdte simogatni őket.
– Jól van, maradjatok, kisleánykáim, mit szólnak a vendégek!
– Nem szabad visszatáncolnunk – súgta oda társainak Benuza. – Meglehet, hogy ez a családmodell, százszorta inkább építőleg hat majd ránk, mint amiket idáig a saját bőrünkön megtapasztaltunk.
Belisario széttárta a karját, és ahogy büszkén a zajos, de nem túl népes kecskecsaládra mutatott, elvadult sörénye alatt lángoló szemét hirtelen elfutotta a könny.
– Boldog férj és büszke édesapa vagyok, nem tagadom – mondta a felindultságtól elcsukló hangon. – Foltoska nemes tulajdonságait tekintve jeles költőnk, fray Luis tökéletes férjes asszonyához mérhető. Szerény, tapintatos házastárs, példás édesanya. És a kislányaim, hisz láthatják, imádnak szegénykéim. Joggal elmondhatom, hogy a becsületes családapa számára nincs is ennél nagyobb dicsőség, nem is létezhet ennél nagyobb boldogság.
Az út hosszabbnak bizonyult, mint amire számítottak, s egyik szakaszán nem is vágott egybe teljesen azzal, amelyen a Garueňo-tisztás felé kellett volna haladniuk. Menet közben egyfolytában Belisario beszélt a családjáról. Benjamín nem tudta elfelejteni, ahogy Foltoska a hegynyúlvány peremén állt a csemetéivel, miközben ők lefelé haladtak, s a házigazda a szokásos intelmeivel búcsúzkodott tőlük. Az anyakecske fel-felhangzó mekegésére lármásan feleltek a kisgidák.
– Szegénykék, nem szeretik, hogy elmegy az édesapjuk – magyarázta Belisario.
A forrás a mély, szűk hasadékban csordogált, titkát a nyírfák őrizték, s három ága külön mederben egy vékonyka kis ér felé haladt, mely a vízeséseknél szétterült, s kicsiny, tisztavizű tavacskát alkotott, ahol a hőforrás már nagyobb fellegekben eregette gyógyító gőzeit.
Belisario a meredély tetejéről mutatta meg nekik, ahol a nyírfaliget olyan sűrű zöld folttá állt össze, amely titokzatos árnyak alagútját sejteti.
– Ezen az ösvényen kell lemenni, egész a mederig – mutatta a mélybe.
Az egylettagok ittak a patak vizéből, megállították, hogy tényleg meleg a vize, és egyikük sem tudta palástolni a csalódottságot.
– Melegforrások – jegyezte meg don Florín.
– A leghalványabb jel sem utal rá, hogy don José María Forrásának vize meleg volna – közölte Benuza.
Belisario a hőforrás széléhez mászott.
– Igyanak, fürödjenek meg – buzdította őket fennhangon. – Tisztító hatásúak.
– De miért éppen így nevezi őket? – kérdezte Aquilino.
– Hát a bennük rejlő hatás miatt. Tisztítják, nyugtatják az embert, vesére meg reumára kiválóak. A kislányaimat is havonta elhozom ide, megitatom őket, Foltoskának is jót tesz, minden ellés után rögtön helyrejön.
– Ez a legvalószínűtlenebb az összes forrás közül, amelyet eddig láttunk – szögezte le Ángel Benuza.
– Itt van a fakadás helye – hívta őket Belisario –, nagyon jó kis zug ez az inhaláláshoz. Foltoskának is elmulasztotta a köhögését.
Chon Orallo elindult lefelé, nála volt minden szükséges holmi, ami az egészséges és üdítő lubickoláshoz kell. A fák és a bokrok között talált egy védettebb kanyarulatot, ahol legalább annyira kiszélesedett a patak, mint egy fürdőkád. Kristálytiszta vizében csak úgy ragyogott a fehér mészkő, aranyló és zöldes fény szitált a nyárfák ölén. Chon meztelen lábával megvizsgálta, mennyire meleg a vize.
Paco és don Florín megfürdött, Jacinto és Ángel a lovakra vigyázott, Aquilino pedig elindult Benjamínnal Belisarióhoz.
– Rajta, Benuza, ne tétovázz, az biztos, hogy a retket meg a port leviszi.
– Előbb szeretném megtudni, milyen ásványi összetevőkből áll. Vannak olyan gyógyforrások, amelyek nemi elégtelenséget okoznak. Formigones doktor szerint némelyik gyógyfürdőtől hatvan százalékban is csökkenhet mindennemű szerelmi aktivitás.
Chon Orallo alaposan megmosdott, kényelmesen elhelyezkedett a nyugalmas mederben, s ahogy elmerült, a víz a bőrét nyaldosta, mint valami tüzes cirógatás, amely a megszokással lassanként veszít hevéből; fejét a kőnek támasztotta, s félig lehunyt szemmel az ágak közt átszűrődő fény felé fordította arcát.
Chon a közelben felhangzó madárcsicsergésben érezte, ahogy nőttön-nő az erdő békéje, és rajta is egyre jobban elhatalmasodnak a folyékony gyönyörök, melyekben egymásra talál a természet titka, meg ami az embernek legszerényebb sajátja, a magányos meztelenség, melyben rádöbbenhet, hogy képes a természet legközvetlenebb rezdüléseit is befogadni, mintha minden a közös elemek összehangolt lélegzésében olvadna eggyé, melyek közt a tulajdon teste megszökik tőle az emlékezetét rabul ejtő álom nedves, növényi üregein keresztül.
Pár perc múltán észrevette, hogy egész közel, vele szemben, a nyírfa tövében megrezzenek egy bokor ágai. Még beletelt néhány másodpercbe, mire rájött, hogy valaki onnan leskelődik. Akkor rémülten fölkiáltott, teljes erőből, összegörnyedt, hogy eltakarja a testét, miután látta, hogy egy férfi ugrik ki az ágak közül, fölhúzza a nadrágját, és esetlenül futásnak ered.
Ángel Benuza rohanni kezdett keresztül a patakon, mikor meghallotta Chon kiáltását. Egy pillanatra megtorpant, mintha elvétette volna a kiáltás irányát. Aztán rögtön észrevette a kanyarulatot, és futva elindult arrafelé.
– Erre, erre! – sürgette idegesen Chon.
A mészkő fehér hajlatán, a békésen csordogáló, s a mederben szétterülő víz előtt Ángel Benuza meglátta Chon Orallót meztelenül, erre egész testében megdermedt, mintha az álom és az emlékezet békéje egyszeriben képtelen, váratlan viharban tört volna ki.
Ugrott arra, amerre Chon hívta, s a cistus és jeneszter bokrok ágait félretolva szaladt a nyírfaligetbe, olyan nekivadultan, mint aki valamely sérelmet készül megtorolni. Legalább fél órán keresztül járta az erdőt keresztbe-kasul a nyírfák félhomályában. Lihegve lerogyott a földre, mielőtt elindult volna oda, ahol Chon meg a többiek várták.
– Biztos, hogy az a félnótás Csipás Pidio volt – mondta don Florín.
– Nem – vágta rá Chon – nem ő volt az.
– Akkor egy juhász, vagy a faluból valaki – szólalt meg Belisario. – Néha az én Filozofériumom területére is betörnek, ijesztgetik a kislányaimat.
Már esteledett, mire elindultak visszafelé.
Benuza a lábát befordítva sántítást színelte, s a lépésben poroszkáló lovak mögött haladt utolsóként. Emlékezetére nyomasztón rátelepedett az a röpke ideig tartó megvilágosodás, melyben a tiltott képek makacs állhatatosságával Chon gyöngyházfényű, meztelenség alakja rajzolódott ki előtte lágy és rejtett hajlataival, sötétlő domborulataival.


PublisherUlpius-ház
Source of the quotationLuis Mateo Díez: Az Élet Vize, p. 225-230.

minimap