Darió, Rubén: Végzet (Lo fatal in Hungarian)

Dichoso el árbol, que es apenas sensitivo,
y más la piedra dura porque ésa ya no siente,
pues no hay dolor más grande que el dolor de ser vivo
ni mayor pesadumbre que la vida consciente.

Ser, y no saber nada, y ser sin rumbo cierto,
y el temor de haber sido y un futuro terror...
Ąy el espanto seguro de estar mańana muerto,
y sufrir por la vida y por la sombra y por

lo que no conocemos y apenas sospechamos,
y la carne que tienta con sus frescos racimos,
y la tumba que aguarda con sus fúnebres ramos
y no saber adónde vamos,
ni de dónde venimos!...

Boldog a fa, mely nem érez, miként mi,
s még boldogabb a kő, mely nem kutat,
mert nincs nagyobb átok, mint élni, élni,
s a legnagyobb kín itt az öntudat.

Létezni s mit se sejteni, iszonnyal
remegni attól, hogy voltunk, leszünk
és hogy holnapra meghalunk bizonnyal,
az életet viselni, mit eszünk

alighogy ösmer, a halált, cudar búnk,
a testünk, fájó, eleven övünk,
a sírt, amely úgy néz ránk, mint a partunk
és nem tudni, hogy hova tartunk
és hogy honnan jövünk!