Diego, Gerardo: Cuarto de baño

Qué claridad de playa al mediodía,
qué olor de mar, qué tumbos, cerca, lejos,
si, entre espumas y platas y azulejos,
Venus renace a la mitología.
 
Concha de porcelana, el baño fía
su parto al largo amor de los espejos
que, deslumbrados, ciegos de reflejos,
se empañan de un rubor de niebla fría.
 
He aquí, olorosa, la diosa desnuda.
Nimbo de suavidad su piel exuda
y en el aire se absuelve y se demora.
 
Venus, esquiva en su rebozo, huye.
Su alma por los espejos se diluye,
y solo -olvido- un grifo llora y llora.

Mily óceáni Nap ver itten izzón,
a tengerillat imbolyogni-bőszült...
Mítoszt, ezüstje közt, e csempekő szült:
megéled íme Vénusz istenasszony.
 
E látomást a kád bizalma buzgón
a nagyszivű tükörre vetni készült;
de lám, irigy ködül közükbe gőz ült,
hogy elfedetlenekre fátyolozzon.
 
Ím itt a szép, mezítlen asszonyisten!
A pórusok parányi gyöngye dicsben
pereg le, s oldozódik át a térbe.
 
A lenge test elillan eltakartan,
s a lélek is... Búcsút, zokogva halkan:
csupán egy árva csap csepegtet érte.