Fombona, Rufino Blanco: Az élet (La Vida in Hungarian)

I
Leo en mi libro. Es ya media noche
El pelo de mía amada
es un chorro de libras esterlinas
y surge su cabeza de las blancas
coberturas del lecho
como el dibujo de un pintor de hadas.
Me dicen “es un perro”, o bien: “te adora”.
 
Hoy nos hemos reído a carcajadas.
Los amigos me envidian
mi casita, mi ocio, la muchacha,
mi juventud y la sonrisa eterna…
Mi sonrisa es mi fuerza y es mi máscara.
Ya soy feliz. Y bien! Esto es horrible.
Suspiro por mis noches angustiadas,
por mi vida haraposa de bohemio,
por mis noches sin cama,
por mi cruel desolación de huérfano,
por mi vida de huérfano y de patria.
 
A qué vencí? Por qué librar las rudas,
las tremendas batallas
por la vida y el éxito y el nombre?
Para qué la ascensión de las montañas?
Si esta noche de súbito
a mí viniera una hada
y me dijese:
- Escúchame, poeta;
traigo para tus sienes esta rama
de florido laurel; traigo esta púrpura
para cubrir de púrpura tu espalda;
para tu bolsa un vellocino de oro,
y esta rubia gentil para tu cama -
 
Al hada bienhechora
le daría las gracias,
y a trueque de eso dones le pediría:
- Hada
ponme en el brazo, músculos,
y ambición en el alma.
 
II
Sentado a mi balcón miro las nubes
errantes. Caravanas
de sueños y ambiciones,
por mi cerebro pasan.
Mi querida se acerca, y dulcemente
apóyase en mi espalda.
 
Su caballera se impregnó en el baño
de un olor de campiña. Me dan ganas de beber le
de beber leche, de domar un potro,
de atravesar un río… Nuestra charla
se inicia con un beso. Ella confía
en mis puños. Hablamos del mañana.
 
¡Cómo es hermoso el gesto del que lucha!
Y el lauro del que triunfa ¡Cómo ata!
 
 
1902. Julio, 15

I
Olvasgatok. Éjfél van már.
Szeretőm fürtjei
konvertibilis arany-sugarak.
Most fölveti fejét
fehér takarói közül:
– mint egy tündérmese-illusztráció!
Azt mondják: „olyan” – és azt is, hogy: „imád”
 
Persze igazán ma sem nevettünk.
Barátaim pedig irigylik házam,
semmittevésem, a lányt,
ifjúságom, s végtelen mosolyomat.
Mosolyom; erőm és álarcom.
Nálam boldogabbat?! Hát igen. Iszonyat!
– De én szorongó éjszakákért esedezem,
rongyos, bohém életemért,
a kegyetlen, árva magányért,
könnyekkel teli órákért,
életemért és árva hazámért.
 
Mire e győzelem?
Csaták az életért,
sikerért, névért?
Minek felmenni a hegyekbe?
Ha ma este hirtelen
egy tündér jelenne meg,
s azt mondaná:
„Hallgass meg, költő!
Íme, hajadra ez a zöld koszorú
virágzó babérból.
Nesze bíbor a kardodra.
Aranygyapjú lesz erszényed.
S ez a szőke lesz az ágyad.”
 
Mindezt szépen
megköszönném
de cserébe erre kérném:
„Tündér!
Izmokat adj karjaimnak,
s adj erőt az én lelkemnek.”
 
II
Ülök a balkonomon. A vándorló
felhőket követem. Álmok és
elhatározások karavánjai
vonulnak bennem.
Ő jön. Fejét vállamra
hajtja kedvesen.
 
Nedves hajában szántók
és mezők illata.
– Ó, tejet inni, folyón átúszni,
lovat betörni!
A társalgást most is csókkal kezdi. Bízik
az ökleimben, ha a holnapról beszélgetünk.
 
Ó, a küzdő szép mozgása
és a siker szörnyű súlya!