This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Gómez de Avellaneda, Gertrudis: Amor y orgullo

Portre of Gómez de Avellaneda, Gertrudis

Amor y orgullo (Spanish)

Un tiempo hollaba por alfombras rosas;

y nobles vates, de mentidas diosas

prodigábanme nombres;

mas yo, altanera, con orgullo vano,

cual águila real a vil gusano,

contemplaba a los hombres.

 

Mi pensamiento – en temerario vuelo –

ardiente osaba demandar al cielo

objeto a mis amores,

y si a la tierra con desdén volvía

triste mirada, mi soberbia impía

marchitaba sus flores.

 

Tal vez por un momento caprichosa

entre ellas revolé, cual mariposa,

sin fijarme en ninguna;

pues de místico bien siempre anhelante,

clamaba en vano, como tierno infante

quiere abrazar la luna.

 

Hoy, despeñada de la excelsa cumbre

do osé mirar del sol la ardiente lumbre

que fascinó mis ojos,

cual hoja seca al raudo torbellino,

cedo al poder del áspero destino...

¡Me entrego a sus antojos!

 

Cobarde corazón, que el nudo estrecho

gimiendo sufres, dime: ¿qué se ha hecho

tu presunción altiva?

¿Qué mágico poder, en tal bajeza

trocando ya tu indómita fiereza,

de libertad te priva?

 

¡Mísero esclavo de tirano dueño,

tu gloria fue cual mentiroso sueño,

que con las sombras huye!

Di, ¿qué se hicieron ilusiones tantas

de necia vanidad, débiles plantas

que el aquilón destruye?

 

En hora infausta a mi feliz reposo,

¿no dijiste, soberbio y orgulloso:

– ¿Quién domará mi brío?

¡Con mi solo poder haré, si quiero,

mudar de rumbo al céfiro ligero

y arder al mármol frío!

 

¡Funesta ceguedad! ¡Delirio insano!

Te gritó la razón... Mas ¡cuán en vano

te advirtió tu locura!...

¡Tú mismo te forjaste la cadena,

que a servidumbre eterna te condena,

y a duelo y amargura!

 

Los lazos caprichosos que otros días

– por pasatiempo –  a tu placer tejías,

fueron de seda y oro;

los que ahora rinden tu valor primero,

son eslabones de pesado acero,

templados con tu lloro.

 

¿Qué esperaste, ¡ay de ti!, de un pecho helado

de inmenso orgullo y presunción hinchado,

de víboras nutrido?

Tú – que anhelabas tan sublime objeto –

¿cómo al capricho de un mortal sujeto

te arrastras abatido?

 

¿Con qué velo tu amor cubrió mis ojos,

que por flores tomé duros abrojos,

y por oro la arcilla?...

¡Del torpe engaño mis rivales ríen,

y mis amantes, ay, tal vez se engríen

del yugo que me humilla!

 

¿Y tú lo sufres, corazón cobarde?

¿Y de tu servidumbre haciendo alarde

quieres ver en mi frente

el sello del amor que te devora?...

¡Ah! Velo, pues, y búrlese en buen hora

de mi baldón la gente.

 

¡Salga del pecho – requemando el labio –

el caro nombre de mi orgullo agravio,

de mi dolor sustento!...

¿Escrito no le ves en las estrellas

y en la luna apacible que con ellas

alumbra el firmamento?

 

¿No le oyes, de las auras al murmullo?

¿No le pronuncia – en gemidor arrullo –

la tórtola amorosa?

¿No resuena en los árboles, que el viento

halaga con pausado movimiento

en esa selva hojosa?

 

De aquella fuente entre las claras linfas,

¿no le articulan invisibles ninfas

con eco lisonjero?...

¿Por qué callar el nombre que te inflama,

si aún el silencio tiene voz, que aclama

ese nombre que quiero?...

 

Nombre que un alma lleva por despojo;

nombre que excita con placer enojo,

y con ira ternura;

nombre más dulce que el primer cariño

de joven madre al inocente niño,

copia de su hermosura;

 

y más amargo que el adiós postrero

que al suelo damos, donde el sol primero

alumbró nuestra vida,

nombre que halaga y halagando mata;

nombre que hiere – como sierpe ingrata –

al pecho que le anida.

 

¡No, no lo envíes, corazón, al labio!

¡Guarda tu mengua con silencio sabio!

¡Guarda, guarda tu mengua!

¡Callad también vosotras, auras, fuente,

trémulas hojas, tórtola doliente,

como calla mi lengua!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.poemas-del-alma.com

Szerelem és gőg (Hungarian)

Egykor elébem hintve rózsaszőnyeg,

s nagy váteszek hajdani istennőknek

nevét rám tékozolták:

szemem hiún, kevélyen, gőgbe révedt,

s ahogy királyi sas a földi férget,

néztem az emberhordát.

 

Gondolatom büszkén emelkedett föl,

s követelte vakmerőn az egektől

szerelmem méltó tárgyát:

s ha búsan, megvetéssel visszanézett,

istentelen vad dölyfjétől enyészet

lepte a föld virágát.

 

Vágyam olykor közöttük szállt, s szeszéllyel,

mint pillangó csapongott szerteszéjjel,

cél nélkül, mit se várva,

hiszen titkon hiába sóvárogta

az égit, mint a gyermek is a holdra

karját hiába tárja.

 

Most égi szirttetőről letaszítva,

hol vakmerő szemem káprázva itta

a perzselő nap fényét,

mint hullt levél a forgószél dühének,

szívem magát megadja végzetének...

Eltűri játszi kényét!

 

Ó, gyáva szív, ki fájó köteléked

remegve nyögöd, mondd, hová s mivé lett

gőgös rátartiságod?

Mely mágikus erő vitt szolgasorba,

hogy szabadságod orvul elrabolta,

s szilaj kedvedre hágott?

 

Nyomorult rabja zsarnoki uradnak,

hazug álmaid mennyeket mutattak,

s most árnyként szétomolnak!

Hogy álltak ellen, mondd, vak hiúságod

ábrándképei, gyönge kis virágok

a zúgó Aquilónnak?

 

Hogy eljött boldog békém búcsuperce,

te kérkedél még önhittséggel telve:

"Ki mérkőzhet meg vélem?

Hatalmam nagy! Akarnom elegendő,

hogy hideg márvány égjen s lágyan lengő

zefír másmerre térjen!"

 

Gyászos vakság! Tébolyult féktelenség! -

kiáltotta az ész...Mégis, rögeszméd

hangjának hittél jobban!

Magad csináltál láncokat magadnak,

melyek örök rabságra kárhoztatnak

bánatban s fájdalomban.

 

Egykor arany- és selyemköteléket

fonott unalmas percében szeszélyed,

mikor játszani vágyott:

most sűrűn hulló könnyeidben ázva

acélból vert, nehéz bilincs alázza

hajdani méltóságod.

 

Ó, jaj, hogyan hihettél jégkebelnek,

miből csak önzés, önhittség eredhet,

s mit kígyók mérge táplál?

Ki áhítottál fennkölt égi tárgyat,

halandó kedvét mért kereste vágyad,

mikor csak bajt találtál?

 

Szerelmed fátylat vont szemem elébe,

hogy kórót szedtem vadvirág helyébe

s követ aranynak véltem?

Vetélytársam nevetve néz hibámra,

s szeretteim, jaj!, büszkék tán igámra,

amely gyalázat nékem.

 

S még tűröd ezt, ó, szív, te gyáva szolga?

Láncoddal kérkedsz s jelét homlokomra

vágyja tűzni szerelmed,

amelynek majdan felemészt zsarátja?...

Ah, tűzze hát és gúnyoljon, ki látja,

s örüljön szégyenemnek!

 

Szárnyaljon fel hát, perzselje meg ajkad

a drága név, mely gőgömön hatalmat

szerzett s bánatom adja!

Nem látod írva fénylő csillagokra

s a nyájas holdra, tán nem azt ragyogja

a mennynek boltozatja?

 

Nem hallod, hogyha szellő halkan súgja?

Nem hallod, hogyha bánatait búgja

kicsiny szerelmes gerle?

Nem zúgja azt az árnyas lomb, ha rezdül,

midőn az erdőn szél suhan keresztül

szárnyát puhán emelve?

 

Sok bűvös hangú, láthatatlan nimfa

nem azt dalolja hűs forrása tiszta

vizében hajladozva?

Miért ne mondd a szót, mely gyujt s eléget,

hiszen e szót, hevítőt, fájót, szépet

a csend is visszhangozza!

 

Ó, drága név, te nyűgözöd e lelket,

te, név, örömben gyűlöletre kelted,

s haragban hódolatra:

te, édesebb, mint az ifjú anyának

ajka, midőn ártatlan magzatának

legelső csókját adja,

 

s keserűbb, mint a végső istenvéled

a honhoz, melynek áldott napja fénylett

reánk, hogy megszülettünk:

becéző név, s becézve elpusztító

halálra sebző név, mint álnok kígyó,

amit keblünkre vettünk.

 

Ne tárulj szív, ne nyissad szóra ajkam!

Őrizzed kínod, őrizd bölcsen, halkan!

Őrizd, őrizd magadnak!

Hallgassatok ti szellők, gyönge cserje,

forrás, remegő lomb, fájdalmas gerle,

ahogy az ajkam hallgat!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://blog.xfree.hu/myblog.tvn

minimap