Gil de Biedma, Jaime: Himno a la juventud
Himno a la juventud (Spanish)Heu! quantum per se candida forma valet! Propercio, II, 29, 30
A qué vienes ahora, juventud, encanto descarado de la vida? ¿Qué te trae a la playa? Estábamos tranquilos los mayores y tú vienes a herirnos, reviviendo los más temibles sueños imposibles, tú vienes para hurgarnos las imaginaciones.
De las ondas surgida, toda brillos, fulgor, sensación pura y ondulaciones de animal latente, hacia la orilla avanzas con sonrosados pechos diminutos, con nalgas maliciosas lo mismo que sonrisas, oh diosa esbelta de tobillos gruesos, y con la insinuación (tan propiamente tuya) del vientre dando paso al nacimiento de los muslos: belleza delicada, precisa e indecisa, donde posar la frente derramando lágrimas.
Y te vemos llegar: figuración de un fabuloso espacio ribereño con toros, caracolas y delfines, sobre la arena blanda, entre la mar y el cielo, aún trémula de gotas, deslumbrada de sol y sonriendo.
Nos anuncias el reino de la vida, el sueño de otra vida, más intensa y más libre, sin deseo enconado como un remordimiento -sin deseo de ti, sofisticada bestezuela infantil, en quien coinciden la directa belleza de la starlet y la graciosa timidez del príncipe.
Aunque de pronto frunzas la frente que atormenta un pensamiento conmovedor y obtuso, y volviendo hacia el mar tu rostro donde brilla entre mojadas mechas rubias la expresión melancólica de Antínoos, oh bella indiferente, por la playa camines como si no supieses que te siguen los hombres y los perros, los dioses y los ángeles y los arcángeles, los tronos, las abominaciones...
|
Himnusz az ifjúsághoz (Hungarian)Heu! quantum per se candida forma valet!* (Propertius, II, 29, 30)
Mi végre jössz közénk most, ifjúság, arcátlan ámítója életünknek? Mi hoz ide a partra? Nyugodtan megvoltunk mi, idősebbek, s te jössz, hogy megsebezz bennünket, újra- élesztve legféltettebb álmainkat, jössz, hogy fölingereljed nyugvó képzeletünket.
A habokból kikelve, csupa csillogás vagy, és tiszta fénylés, állati lényed hullámát sugárzod, a föveny felé lépkedsz, aprócska, rózsaszínű mellbimbóddal, szinte már kárörvendőn mosolygó fenekeddel, ó, vastag bokák nyúlánk istennője, s azzal a behízelgő (rád annyira jellemző) hasaddal, amely átmegy combjaidnak születési helyére: gyöngéd szépség, szabatos-megszabatlan, hová a homlok könnyben úszva vágyik.
És látjuk érkezésed képalakként egy mesebeli tengerszéli tájban, bikákkal, kagylókkal és delfinekkel, puha parti homokban, a tenger és az ég közt, reszkető vízcseppekkel, napfénytől ékesen és mosolyogva.
Az élet királyságát jelented be, egy másik élet álmát, szabadabbat emennél, lelkifurdalás módján égető vágynak híján - utánad vágyás nélkül, megtévesztő kis gyermeki vadállat, akiben egyesülve a sztárjelölt közvetlen szépsége s a királyfiak tartózkodó bája.
Bár homlokod egyszerre ránc redőzi, valami gondolat bánt meghatón és butuskán, s a víz felé fordítod képed, s fölvillan rajta, átázott, szőke fürtjeid közt, Antinoosz mélabús arcjátéka, ó, te közönyös szépség, úgy lépkedsz itt a strandon, mint hogyha nem is tudnád, hogy férfiak s kutyák járnak utánad, istenek, angyalok, főangyalok, trónusok, utálkozások...
*Mottó: Ily ragyogó szépség önmaga mily sokat ér! (Szepes Erika fordítása) Antinoosz - Pénelopé kérői közt a hangadó, akit Odüsszeusz először ölt meg.
|