González Prada, Manuel : Cosmopolitismo

¡Cómo fatiga y cansa, cómo abruma,

el suspirar mirando eternamente

los mismos campos y la misma gente,

los mismos cielos y la misma bruma!

Huir quisiera por la blanca espuma

Y al sol lejano calentar mi frente.

¡Oh si me diera el río su corriente!

¡Oh si me diera el águila su pluma!

Yo no seré viajero arrepentido

Que al arribar a playas extranjeras

Exhale de sus labios un gemido.

Donde me estrechen generosas manos,

Donde me arrullen tibias primaveras,

Ahí veré mi patria y mis hermanos.

Hogy fáraszt, lankaszt, lassacskán tör össze,

csak nézni-nézni sóhajtozva egyre

ugyanazon mezőkre, emberekre,

egyazon égre, egyazon ködökbe!

Fehér habon szeretnék szállni szökve,

távol-napfénynek homlokom kivetve.

Ó, hogyha léptem sodró ár lehetne!

Ó, nékem sas ha szárnyat kölcsönözne!

Aligha volnék bűnbánó zarándok,

ki sóhajokra tár legottan ajkat,

ha ismeretlen tájon partra szállott.

Hol jóra-tárt karok magukba zárnak,

hol a tavasz langyos lehével altat,

én ott találom véreim s hazámat.