This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Guaramato, Oscar: Egy ganajtúró életrajza (Biografía de un Escarabajo in Hungarian)

Portre of Guaramato, Oscar

Biografía de un Escarabajo (Spanish)

El escarabajo dio los últimos toques a la bola de estiércol, alisó una que otra mínima hilacha saliente del fresco amasijo e inició con ella su regreso al albergue.
Se le veía salvar los obstáculos con sumo cuidado, aferradas las tenazas delanteras a la carga, húmeda aún, por sobre hojas y pedruscos, rumbo a la cueva que se abría dos metros más allá del verdoso montón de estiércol.
Rastreaba la brisa un olor a orégano.
Bajo el arco de una raíz seca afinaba sus crótalos una serpiente oscura.
Hacía un calor de horno en el interior de la cueva, y la blanda arenilla del piso mostraba las huellas que dejaran los dentados brazos del cargador, cuando salió de nuevo por otra ración.
A veces, el marchar torpe atropellaba las plantas que empezaban a nacer en el estercolero, un manojo de hierba de un palmo escaso, en mitad de su ruta, significaba un calculado rodeo y un volver a enfilar hacia las verdes tortas olorosas.
Esto, cuando el campo mostraba relativa soledad, pues vivía en terrenos sombreados por un gran árbol y con frecuencia venían hasta allí gentes y caballos. Sabía que los intrusos pisaban con gran fuerza y aplastaban sin misericordia retoños nacientes y pequeños seres.
Quizás resultaban más temibles los hombres.
Los caballos se contentaban con relinchar y hacer temblar la tierra bajo el peso de sus cascos, y se marchaban luego, dejando el campo esterado de buena comida. Pero los hombres llegaban silenciosamente, tomaban un pequeño escarabajo y ¡clic!, lo destripaban entre sus largos dedos; o bien, como si jugasen, desprendían patas y élitros con lenta crueldad, hasta dejar el cuerpo como una nuez arrugada.
Eran ellos quienes apagaban el clamor de las cigarras y dispersaban con saña, la ronda matinal de las libélulas.
De ahí que conociese el sonido de las pisadas cercanas y adoptada aquella inmovilidad de hueco cascarón de ébano, plegadas las patas bajo la cabeza, quietos los artejos, momificado de temor su cuerpecillo ante la presencia de los grandes seres.
Aquella mañana, cuando fabricaba su segunda bola de inmundicia, presintió el desagradable encuentro. Primero la serpiente, desapareciendo entre las sepultadas raíces del árbol, y luego las voces golpeando el alto viento: una de oscuros contornos de agua subterránea, otra delgada, como canción de lluvia.
Arriba se agitó la voz oscura:
–Esta será la única solución, Maritza.
–¡Terrible solución!
Cerca del escarabajo –quiero carbón bruñido– se había encendido la llama musical de un grillo.
Ahora volvía la voz de hilo de lluvia:
–Anoche lo sentí moverse. Desearía ser como las labradoras para tenerlo libremente y cuidarlo…
Y el viento ennegrecido:
–Somos diferentes, Maritza, tú lo sabes; tenemos nuestras normas sociales, nuestros deberes que cumplir…
–Y… ¿entonces?
La voz caía en gotas temblorosas.
–¡El aborto, Maritza, es la única solución!
–¡Abortar!
La blanca voz parecía diluirse en el tamiz del aire.
Parpadeaba aún la llama musical del grillo cuando pisadas y sombras se alejaron.
Toda la noche trabajó el escarabajo. Había que separar aquellas rudas adherencias estercoráceas y fabricar un fino material, el más blando y fresco, la cuna pereiforme para el hijo.
Y de sus patas salió al fin, moldeada y pulida como una gran perla de arcilla, el edredón cremoso para el huevo.
Cuando la obra estuvo concluida, selló con tierra la madriguera y escaló la salida hacia el amanecer.
Olía a sol.
Sobre el musgo se alargó la sombra del hombre.
La voz, hoja seca, cayó después.
–Aquí lo podemos enterrar, Maritza.
Y empezó a cavar fuertemente. El hierro sacudía la tierra y desgarraba delgadas raíces. Cada golpe era un temblar de hierbas y un débil gemir de tallos triturados.
La otra voz se hacía blanda, se empequeñecía como un ovillo sedoso:
–¡De prisa, que alguien puede vernos!
Junto a ellos, jadeante, rondaba el viento.
Transcurrió una lunación.
Vistió la nube su cendal de invierno, y, por la ruta vertical del aire, bajó la bruma en su corcel de frío.
Sobre la tierra, redondeado como una gran ubre verde, madura de lluvia, el árbol.
Y sobre el árbol, el sol, que era un terroso gavilán dormido.
Fueron días difíciles para el escarabajo.
El agua que humillaba las campánulas había licuado todo el estiércol diseminado en las cercanías de la madriguera, y existía la amenaza de morir ahogado cuando la corriente ponía su cristalino parpadear al ojo de las cuevas. Ahora venían cantando pequeños y turbios arroyuelos por los antiguos senderos de las bestias.
Rechoncho, mojado de barro, salió una mañana.
Caminaba a reculones, agobiado por el peso de la pera arcillosa donde el hijo ya agitaba su impaciencia de bañarse en luz.
Sólo las hormigas lo vieron marchar.
Penosamente había logrado escalar la cuesta mohosa de aquella piedra, cuando sintió la voz, la negra voz del hombre.
–Lo ves, Maritza: una alfombra verde lo cubre todo…
–¡Sí, todo, hasta nuestro error!
El escarabajo paralizó sus movimientos.
–Una imprudencia, solamente. Olvidémosla.
–Si yo hubiese sido labradora y pobre…
–Basta ya: pronto nos casaremos… Ese día te regalaré un collar de oro, sus cuentas serán tan grandes como…
El hombre miraba a su alrededor buscando algo para establecer comparación y luego se inclinó para terminar la frase:
–…¡como este escarabajo!
Lo tenía sobre la palma de la mano, halagando su sonrisa breve.
Ella trenzó por un instante su canción de lluvia:
–Bota eso y bésame, ¿quieres?
–Fue entonces cuando el escarabajo se sintió caer.
Más tarde, hormigas hambrientas cargaron con sus miembros destrozados.
¡Qué gran red de caminos distintos le ofrecía la tierra a su regreso!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://arquitectodereflexion.blogspot.hu

Egy ganajtúró életrajza (Hungarian)

A ganajtúró elvégezte az utolsó simításokat a trágyagolyón, eligazította a friss bogyóból kiálló szálakat, és megkezdte útját hazafelé.
Különös igyekezettel kerülgette az akadályokat, elülső lábával a még nedves göngyölegbe kapaszkodva, a leveleken és kavicsokon keresztül, a barlang nyílása felé, amely két méternyire tárult a zöldes trágyahalomtól.
Oregánó illatot fújt a szellő.
Száraz gyökér íve alatt sötét kígyó hangolta csörgőit.
Tűzforró volt a barlang belseje, és a talaj finom homokján kirajzolódtak a cipekedő karmos lábnyomai, amikor újabb adagért mászott ki.
– Ez lesz az egyetlen megoldás, Maritza…
– Borzalmas megoldás!
A nyugodt, fényes szénnek tűnő ganajtúróhoz közel felcsendült egy tücsök zenéje.
Most visszatért a hang, mely olyan volt, mint az eső permetezése:
– Tegnap éreztem, hogy megmozdult. Olyan szeretnék lenni, mint a parasztasszonyok, hogy megtarthassam magamnak és gondoskodhassak róla…
Majd a sötétlő szél:
– Különbözőek vagyunk, Maritza, tudod jól; megvannak a saját társadalmi normáink, saját kötelességeink…
– És… akkor most?
Remegő cseppenként hullott a hang:
– Az abortusz az egyetlen megoldás, Maritza!
– Abortusz!
A fehér hang mintha feloldódott volna a levegő szitájában.
Még pislákolt a tücsök zenéjének lángja, amikor a léptek és árnyékok eltávolodtak.
A ganajtúró egész éjszaka dolgozott. El kellett különítenie a durva trágyaragacsokat és a legfinomabb anyagból, a legpuhábból és legfrissebből kellett előállítania a legtökéletesebb bölcsőt a fiának, és lábai közül végül kikerült, megformázva és lecsiszolva, akár egy nagy agyaggyöngy, a krémes dunyha a tojás számára.
Ügyetlen mozgásával néha elgázolta a trágyadombból kibújó növényeket; egy fűcsomó egy arasznyi területen, útjának közepén pontosan kiszámított kerülőt jelentett neki, hogy aztán újra nekiinduljon az illatozó, zöldes lepények felé.
Mindez olyankor történt, amikor a mező viszonylag kihalt volt; a bogár egy nagy fa árnyékában éldegélt, ahol gyakran megálltak emberek és lovak is. Tudta, hogy a betolakodók nagy erővel lépkednek, és irgalmatlanul eltapossák a friss hajtásokat és apró élőlényeket.
Talán az emberek tűntek legfélelmetesebbnek.
A lovak csupán nyerítettek, és megremegtették a földet patáik súlya alatt, aztán elügettek a mezőről, finom ételeket hagyva maguk után. Az emberek azonban csendesen érkeztek, megfogtak egy apró ganajtúrót, és reccs, szétroppantották hosszú ujjaik között, vagy inkább, mintha csak játékból tennék, lassú kegyetlenséggel tépték le lábait és szárnyfedőit, míg a test már egy ráncos dióhoz hasonlított.
Ők hallgattatták el a jajveszékelő kabócákat, és zilálták szét dühösen a szitakötők reggeli körtáncát.
Ezért ismerték a közeledő léptek hangját, és váltak olyanná, mintha ében színű, mozdulatlan tojások volnának, lábaikat fejük alá húzták, ízeik nyugalomban maradtak, és apró testük a nagy lények jelenléte előtt megdermedt a félelemtől.
Aznap, amikor a második szennygolyóját készítgette, megsejtette a kellemetlen találkozást. Először a kígyó tűnt fel a fa eltemetett gyökerei közt, majd hangok kezdték csapkodni az erős szelet, az egyik sötét színű, mint a szikvíz, a másik vékony, akár az eső dala.
Odafent megrezzent a sötét hang.
Mikor munkáját bevégezte, betemette földdel az odút, és hajnaltájban megnyitotta a kijáratot.
Napillat áradt.
A moha felett elterült az ember árnyéka.
Majd a hang, akár a száraz levél, lehullott:
– Itt eltemethetjük, Maritza.
És erőteljesen ásni kezdett. A vas felborzolta a földet, és vékony gyökereket tépett ki. Minden egyes hasításnál megremegtek a fűszálak, és az összezúzott szárak halkan felnyögtek.
A másik hang lágy lett, apróvá vált, akár egy selymes gombolyag:
– Gyorsan, még valaki meglát minket!
Körülöttük körtáncot járt a lihegő szél.
Eltelt egy holdhónap.
A felhő felöltötte téli fátylát, és a levegő függőleges útján alászállt hideg paripáján a köd. A föld felett akár nagy, zöld mell, esőtől éretten terült el a fa.
És felette a nap olyan volt, akár alvó, földszínű karvaly.
A ganajtúró nehéz napokat élt át.
A víz, mely főhajtásra kényszerítette a harangvirágokat, felhígította az odú környékén szétszóródott trágyát, és fulladásos halál veszélye fenyegette, amikor az áradás kristálytekintete a barlang szemére meredt. Most énekelve jöttek apró és zavaros patakocskák a vadállatok lábnyomainak medrében.
Sárosan bújt ki odújából egy reggel a tömzsi állat.
Farolva haladt, meggörnyedve az agyaglabda súlya alatt, melyben a gyermek izgatott türelmetlenséggel várta, hogy végre megfürödhessék a fényben.
Csak a hangyák látták elmenni.
Nagy nehezen sikerült felmásznia egy kő mohás emelkedőjén, mikor megérezte azt a hangot, a férfi fekete hangját.
– Látod, Maritza, a zöld szőnyeg mindent elfed…
– Mindent, még vétkünket is!
A ganajtúró mozdulatlanná dermedt.
És a sötét hang, a férfi sötét hangja:
– Csupán gondatlanság volt az egész. Felejtsük el.
– Ha én parasztasszony lehettem volna…
– Elég már, hamarosan összeházasodunk… Azon a napon egy aranynyakláncot kapsz majd tőlem akkora gyöngyszemekkel, mint…
A férfi körülnézett, keresgélt valamit, hogy hasonlatára rátaláljon, és végül sikerült mondatát befejeznie.
– … mint ez a ganajtúró!
Ott tartotta a tenyerében, és elmosolyodott.
A lány megpendítette egy pillanatra eső-hangját:
– Dobd el, és csókolj meg, szeretsz?
 Akkor érezte a ganajtúró, hogy zuhan.
Később éhes hangyák cipelték szétroncsolódott testrészeit.
Mily változatos utakat kínált fel neki visszatérésére a föld! 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://ezredveg.vasaros.com

minimap