Heredia, José María: En una tempestad
|
En una tempestad (Spanish)Huracán, huracán, venir te siento, Y en tu soplo abrasado Respiro entusiasmado Del señor de los aires el aliento.
En las alas del viento suspendido Vedle rodar por el espacio inmenso, Silencioso, tremendo, irresistible En su curso veloz. La tierra en calma Siniestra; misteriosa, Contempla con pavor su faz terrible. ¿Al toro no miráis? El suelo escarban, De insoportable ardor sus pies heridos: La frente poderosa levantando, Y en la hinchada nariz fuego aspirando, Llama la tempestad con sus bramidos.
¡Qué nubes! ¡qué furor! El sol temblando Vela en triste vapor su faz gloriosa, Y su disco nublado sólo vierte Luz fúnebre y sombría, Que no es noche ni día... ¡Pavoroso calor, velo de muerte! Los pajarillos tiemblan y se esconden Al acercarse el huracán bramando, Y en los lejanos montes retumbando Le oyen los bosques, y a su voz responden.
Llega ya... ¿No le veis? ¡Cuál desenvuelve Su manto aterrador y majestuoso...! ¡Gigante de los aires, te saludo...! En fiera confusión el viento agita Las orlas de su parda vestidura... ¡Ved...! ¡En el horizonte Los brazos rapidísimos enarca, Y con ellos abarca Cuanto alcanzó a mirar de monte a monte!
¡Oscuridad universal!... ¡Su soplo Levanta en torbellinos El polvo de los campos agitado...! En las nubes retumba despeñado El carro del Señor, y de sus ruedas Brota el rayo veloz, se precipita, Hiere y aterra a suelo, Y su lívida luz inunda el cielo.
¿Qué rumor? ¿Es la lluvia...? Desatada Cae a torrentes, oscurece el mundo, Y todo es confusión, horror profundo. Cielo, nubes, colinas, caro bosque, ¿Dó estáis...? Os busco en vano: Desparecisteis... La tormenta umbría En los aires revuelve un oceano Que todo lo sepulta... Al fin, mundo fatal, nos separamos: El huracán y yo solos estamos.
¡Sublime tempestad! ¡Cómo en tu seno, De tu solemne inspiración henchido, Al mundo vil y miserable olvido, Y alzo la frente, de delicia lleno! ¿Dó está el alma cobarde Que teme tu rugir...? Yo en ti me elevo Al trono del Señor: oigo en las nubes El eco de su voz; siento a la tierra Escucharle y temblar. Ferviente lloro Desciende por mis pálidas mejillas, Y su alta majestad trémulo adoro.
|
Vihar idején írt sorok (Hungarian)Orkán, orkán, érzem, miképpen árad perzselt fuvalmad erre, s beszívom lelkesedve lélegzetét a levegők urának.
Nézzétek, hogy a roppant űrön át miként repítik fenn a szélvész-szárnyak: csöndes, hatalmas, ellenállhatatlan, akár a végtelen. A gyászoló föld nyugodtan, perzselően riadt szemmel kutat e szörnyű arcban. Nézzétek a bikát ... őrjöngve túrja a földet, lábait véresre verve, és égbedöfve szarvas homlokát, kitágult orrából tüzet okád, a szélvihart idézve bömböl egyre.
Minő felhők! Dühök! A nap remegve, dicső arcát párába fátyolozza, sötét árnyékai világlanak csak komor, halotti fénnyel, mely sem nappal, sem éjjel: a kripta-színű táj gyászolva hallgat. Madárraj búvik rejtekébe s reszket, míg szállva száll felénk a szörnyü orkán, és visszhangzó hegységek messzi ormán hallják szavát az erdők és felelnek.
Jön... Nem látjátok?... Mint teríti szét borzasztó és fenséges köntösét!... Szelek nagy óriása, üdvözöllek! Nézzétek, mily örvénylően pörögnek barna ruházatának bojtjai, a tájékot miképpen fogja át kinyújtott, hosszú karja, s dühödt markába kapja hegytől hegyig az egész láthatárt!
Világsötétség! Száguldó fuvalma örvényeket kavar fel a zaklatott, poros mezők fölött. Hallgassátok!... Felhők között dörög az Úr szekere, bércéröl ledöntve, kerekéröl villám villan, lezúdul, sebez, s a bűnös földet rettegetve lidérces fényt áraszt a fellegekre.
Minő zaj ez? Eső?... Dühödten árad, zuhog, a világot sötétre festve, iszony s vad zűrzavar tör mindenekre. Egek, dombok, felhők, s te drága erdő, hol, hol vagytok? Hiába is kutatlak. Eltűntetek... a fergeteges árnyak a levegöben óceánt kavarnak, mely mindent eltemet Sorsom, világ, elhagylak ím ez órán: nincs semmi más, csak én vagyok s az orkán.
Dicső vihar! Fenséges ihleted által szélesre tágult kebleden e gaz világot elfeledhetem, s az égre emelt fejjel nézhetek! Ki az, ki féli gyáván üvöltésed? ... Én benned égbe szállok az Úr trónjáig; fellegekbe hallom szavának visszhangját, s érzem, a föld is hallgatja s reszket; vértelen orcámon izzó, nagy könnycseppek patakzanak, s magas fenségét reszketőn imádom.
|
