Herrera y Reissig, Julio: La siesta

No late más un único reloj: el campanario,
que cuenta los dichosos hastíos de la aldea,
el cual, al sol de enero, agriamente chispea,
con su aspecto remoto de viejo refractario...

A la puerta, sentado se duerme el boticario...
En la plaza yacente la gallina cloquea
y un tronco de ojaranzo arde en la chimenea,
junto a la cual el cura medita su breviario.

Todo es paz en la casa. Un cielo sin rigores,
bendice las faenas, reparte los sudores...
Madres, hermanas, tías, cantan lavando en rueda

las ropas que el domingo sufren los campesinos...
Y el asno vagabundo que ha entrado en la vereda
huye, soltando coces, de los perros vecinos.

Egyetlen óra lüktet: toronyban toronyóra,
áll a boldog falucska ütések özönében,
január napja villog a mennyen hideg-kéken,
a torony vaksi szemmel néz a harangozóra.

Öreg patikus alszik a széken mozgolódva,
sovány tyúk káricsálgat lustán a kopár téren,
hasábot hajigálnak a kandallóba: égjen!
szent könyvét mohó szemmel a pap a tűznél rója.

A ház nyugalom fészke. A nap szinte már éget,
szántóvetőket áldva, osztván a verítéket…
Anyák, húgok, nagynénik dalolnak, míg szapulnak

vasárnapi ruhákat, mit únnak a parasztok…
Egy elbitangolt öszvér nekirugtat az útnak,
rugdal, mert a nyomában szomszéd kutyája kaffog.