Nőttem.
S te voltál csak előttem.
Hát dönts ki már. Ez az akác
kezedre vágyik, mely porig aláz.
Nyíltam,
Virágom itt van.
Ez a liliom
nem tudom, gyertya lesz-e vagy szirom.
Folytam
hozzád, sebes habokban.
Igyál meg. A kristályüveg
irigyli tőlem fényes derűmet.
Szárnyat
adtam neked, hogy égbe tárjad.
Űzz. Mint a pille, ott röpül
nyughatlanságom, a lángod körül.
Majd szenvedek miattad.
Áldott a gyötrelem, ha édesem, te adtad!
Áldott a háló és áldott a bárd,
zsilip és szomjúság ás minden, ami árt.
Csorogni fog a vér
az oldalamból a csókodér'.
Van násfa szebb és ékszer kedvesebb,
mint érted egy skarlát-szegélyű seb?
Hajamból elvetem a korall-gyöngyöt is,
fejemnek éke most hét nagy, kemény tövis.
Fülemben énnekem fülönfüggő se ring,
csak két vörös parázs, mint két rubint.
S ha jössz és szíved szánva-szán,
kacagni fog a szám.
S te könnyezel,
aztán ... mint még soha, majd az enyém leszel.