This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Lugones, Leopoldo: Abdéra lovai (Los caballos de Abdera in Hungarian)

Portre of Lugones, Leopoldo

Los caballos de Abdera (Spanish)

    Abdera, la ciudad tracia del Egeo, que actualmente es Balastra y que no debe ser confundida con su tocaya bética, era célebre por sus caballos.
    Descollar en Tracia por sus caballos, no era poco; y ella descollaba hasta ser única. Los habitantes todos tenían a gala la educación de tan noble animal, y esta pasión cultivada a porfía durante largos años, hasta formar parte de las tradiciones fundamentales, había producido efectos maravillosos. Los caballos de Abdera gozaban de fama excepcional, y todas las poblaciones tracias, desde los cicones hasta los bisaltos, eran tributarios en esto de los bistones, pobladores de la mencionada ciudad. Debe añadirse que semejante industria, uniendo el provecho a la satisfacción, ocupaba desde el rey hasta el último ciudadano.
    Estas circunstancias habían contribuido también a intimar las relaciones entre el bruto y sus dueños, mucho más de lo que era y es habitual para el resto de las naciones; llegando a considerarse las caballerizas como un ensanche del hogar, y extremándose las naturales exageraciones de toda pasión, hasta admitir caballos en la mesa. Eran verdaderamente notables corceles, pero bestias al fin. Otros dormían en cobertores de biso; algunos pesebres tenían frescos sencillos, pues no pocos veterinarios sostenían el gusto artístico de la raza caballar, y el cementerio equino ostentaba entre pompas burguesas, ciertamente recargadas, dos o tres obras maestras. El templo más hermoso de la ciudad estaba consagrado a Anón, el caballo que Neptuno hizo salir de la tierra con un golpe de su tridente; y creo que la moda de rematar las proas en cabezas de caballo, tenga igual proveniencia: siendo seguro en todo caso que los bajos relieves hípicos fueron el ornamento más común de toda aquella arquitectura. El monarca era quien se mostraba más decidido por los corceles, llegando hasta tolerar a los suyos verdaderos crímenes que los volvieron singularmente bravíos; de tal modo que los nombres de Podargos y de Lampón figuraban en fábulas sombrías; pues es del caso decir que los caballos tenían nombres como personas.
    Tan amaestrados estaban aquellos animales, que las bridas eran innecesarias, conservándolas únicamente como adornos, muy apreciados desde luego por los mismos caballos. La palabra era el medio usual de comunicación con ellos; y observándose que la libertad favorecía el desarrollo de sus buenas condiciones, dejábanlos todo el tiempo no requerido por la albarda o el arnés en libertad de cruzar a sus anchas las magníficas praderas formadas en el suburbio, a la orilla del Kossínites para su recreo y alimentación.
    A son de trompa los convocaban cuando era menester, y así para el trabajo como para el pienso eran exactísimos. Rayaba en lo increíble su habilidad para toda clase de juegos de circo y hasta de salón, su bravura en los combates, su discreción en las ceremonias solemnes. Así, el hipódromo de Abdera tanto como sus compañías de volatines; su caballería acorazada de bronce y sus sepelios, habían alcanzado tal renombre, que de todas partes acudía gente a admirarlos: mérito compartido por igual entre domadores y corceles.
    Aquella educación persistente, aquel forzado despliegue de condiciones, y para decirlo todo en una palabra, aquella humanización de la raza equina iban engendrando un fenómeno que los bistones festejaban como otra gloria nacional. La inteligencia de los caballos comenzaba a desarrollarse pareja con su conciencia, produciendo casos anormales que daban pábulo al comentario general.
    Una yegua había exigido espejos en su pesebre, arrancándolos con los dientes de la propia alcoba patronal y destruyendo a coces los de tres paneles cuando no le hicieron el gusto. Concedido el capricho daba muestras de coquetería perfectamente visible. Balios, el más bello potro de la comarca, un blanco elegante y sentimental que tenía dos campañas militares y manifestaba regocijo ante el recitado de hexámetros heroicos, acababa de morir de amor por una dama. Era la mujer de un general, dueño del enamorado bruto, y por cierto no ocultaba el suceso. Hasta se creía que halagaba su vanidad, siendo esto muy natural, por otra parte, en la ecuestre metrópoli.
    Señalábase igualmente casos de infanticidio, que aumentando en forma alarmante, fue necesario corregir con la presencia de viejas mulas adoptivas; un gusto creciente por el pescado y por el cáñamo cuyas plantaciones saqueaban los animales; y varias rebeliones aisladas que hubo de corregirse, siendo insuficiente el látigo, por medio del hierro candente. Esto último fue en aumento, pues el instinto de rebelión progresaba a pesar de todo.
    Los bistones, más encantados cada vez con sus caballos, no paraban mientes en eso. Otros hechos más significativos produjéronse de allí a poco. Dos o tres atalajes habían hecho causa común contra un carretero que azotaba su yegua rebelde. Los caballos resistíanse cada vez más al enganche y al yugo, de tal modo que empezó a preferirse el asno. Había animales que no aceptaban determinado apero; mas como pertenecían a los ricos, se defería a su rebelión comentándola mimosamente a título de capricho.
    Un día los caballos no vinieron al son de la trompa, y fue menester constreñirlos por la fuerza; pero los subsiguientes no se reprodujo la rebelión.
    Al fin ésta ocurrió cierta vez que la marea cubrió la playa de pescado muerto, como solía suceder. Los caballos se hartaron de eso, y se les vio regresar al campo suburbano con lentitud sombría.
    Medianoche era cuando estalló el singular conflicto.
    De pronto un trueno sordo y persistente conmovió el ámbito de la ciudad. Era que todos los caballos se habían puesto en movimiento a la vez para asaltarla, pero esto se supo luego, inadvertido al principio en la sombra de la noche y la sorpresa de lo inesperado.
   Como las praderas de pastoreo quedaban entre las murallas, nada pudo contener la agresión; y añadido a esto el conocimiento minucioso que los animales tenían de los domicilios, ambas cosas acrecentaron la catástrofe.
    Noche memorable entre todas, sus horrores sólo aparecieron cuando el día vino a ponerlos en evidencia, multiplicándolos aun. Las puertas reventadas a coces yacían por el suelo dando paso a feroces manadas que se sucedían casi sin interrupción. Había corrido sangre, pues no pocos vecinos cayeron aplastados bajo el casco y los dientes de la banda en cuyas filas causaron estragos también las armas humanas.
    Conmovida de tropeles, la ciudad oscurecíase con la polvareda que engendraban; y un extraño tumulto formado por gritos de cólera o de dolor, relinchos variados como palabras a los cuales mezclábase uno que otro doloroso rebuzno, y estampidos de coces sobre las puertas atacadas, unía su espanto al pavor visible de la catástrofe. Una especie de terremoto incesante hacía vibrar el suelo con el trote de la masa rebelde, exaltado a ratos como en ráfaga huracanada por frenéticos tropeles sin dirección y sin objeto; pues habiendo saqueado todos los plantíos de cáñamo, y hasta algunas bodegas que codiciaban aquellos corceles pervertidos por los refinamientos de la mesa, grupos de animales ebrios aceleraban la obra de destrucción. Y por el lado del mar era imposible huir. Los caballos, conociendo la misión de las naves, cerraban el acceso del puerto.
    Sólo la fortaleza permanecía incólume y empezábase a organizar en ella la resistencia. Por lo pronto cubríase de dardos a todo caballo que cruzaba por allí, y cuando caía cerca era arrastrado al interior como vitualla.
    Entre los vecinos refugiados circulaban los más extraños rumores. El primer ataque no fue sino un saqueo. Derribadas las puertas, las manadas introducíanse en las habitaciones, atentas sólo a las colgaduras suntuosas con que intentaban revestirse, a las joyas y objetos brillantes. La oposición a sus designios fue lo que suscitó su furia.
    Otros hablaban de monstruosos amores, de mujeres asaltadas y aplastadas en sus propios lechos con ímpetu bestial; y hasta se señalaba a una noble doncella que sollozando narraba entre dos crisis su percance: el despertar en la alcoba a la media luz de la lámpara, rozados sus labios por la innoble jeta de un potro negro que respingaba de placer el belfo enseñando su dentadura asquerosa; su grito de pavor ante aquella bestia convertida en fiera, con el resplandor humano y malévolo de sus ojos incendiados de lubricidad; el mar de sangre con que la inundara al caer atravesado por la espada de un servidor...
    Mencionábase varios asesinatos en que las yeguas se habían divertido con saña femenil, despachurrando a mordiscos a las víctimas. Los asnos habían sido exterminados, y las mulas subleváronse también, pero con torpeza inconsciente, destruyendo por destruir, y particularmente encarnizadas contra los perros.
    El tronar de las carreras locas seguía estremeciendo la ciudad, y el fragor de los derrumbes iba aumentando. Era urgente organizar una salida, por más que el número y la fuerza de los asaltantes la hiciera singularmente peligrosa, si no se quería abandonar la ciudad a la más insensata destrucción.
    Los hombres empezaron a armarse; mas, pasado el primer momento de licencia, los caballos habíanse decidido a atacar también.
    Un brusco silencio precedió al asalto. Desde la fortaleza distinguían el terrible ejército que se congregaba, no sin trabajo, en el hipódromo. Aquello tardó varias horas, pues cuando todo parecía dispuesto, súbitos corcovos y agudísimos relinchos cuya causa era imposible discernir, desordenaban profundamente las filas.
    El sol declinaba ya, cuando se produjo la primera carga. No fue, si se permite la frase, más que una demostración, pues los animales se limitaron a pasar corriendo frente a la fortaleza. En cambio, quedaron acribillados por las saetas de los defensores.
    Desde el más remoto extremo de la ciudad, lanzáronse otra vez, y su choque contra las defensas fue formidable. La fortaleza retumbó entera bajo aquella tempestad de cascos, y sus recias murallas dóricas quedaron, a decir vedad, profundamente trabajadas.
    Sobrevino un rechazo, al cual sucedió muy luego un nuevo ataque.
    Los que demolían eran caballos y mulos herrados que caían a docenas; pero sus filas cerrábanse con encarnizamiento furioso, sin que la masa pareciera disminuir. Lo peor era que algunos habían conseguido vestir sus bardas de combate en cuya malla de acero se embotaban los dardos. Otros llevaban jirones de tela vistosa, otros, collares, y pueriles en su mismo furor, ensayaban inesperados retozos.
    De las murallas los conocían. ¡Dinos, Aethon, Ameteo, Xanthos! Y ellos saludaban, relinchaban gozosamente, enarcaban la cola, cargando en seguida con fogosos respingos. Uno, un jefe ciertamente, irguióse sobre sus corvejones, caminó así un trecho manoteando gallardamente al aire como si danzara un marcial balisteo, contorneando el cuello con serpentina elegancia, hasta que un dardo se le clavó en medio del pecho...
    Entre tanto, el ataque iba triunfando. Las murallas empezaban a ceder.
    Súbitamente una alarma paralizó a las bestias. Unas sobre otras, apoyándose en ancas y lomos, alargaron sus cuellos hacia la alameda que bordeaba la margen del Kossínites; y los defensores volviéndose hacia la misma dirección, contemplaron un tremendo espectáculo.
    Dominando la arboleda negra, espantosa sobre el cielo de la tarde, una colosal cabeza de león miraba hacia la ciudad. Era una de esas fieras antediluvianas cuyos ejemplares, cada vez más raros, devastaban de tiempo en tiempo los montes Ródopes. Mas nunca se había visto nada tan monstruoso, pues aquella cabeza dominaba los más altos árboles, mezclando a las hojas teñidas de crepúsculo las greñas de su melena.
    Brillaban claramente sus enormes colmillos, percibíase sus ojos fruncidos ante la luz, llegaba en el hálito de la brisa su olor bravío, inmóvil entre la palpitación del follaje, herrumbrada por el sol casi hasta dorarse su gigantesca crin, alzábase ante el horizonte como uno de esos bloques en que el pelasgo, contemporáneo de las montañas, esculpió sus bárbaras divinidades.
    Y de repente empezó a andar, lento como el océano. Oíase el rumor de la fronda que su pecho apartaba, su aliento de fragua que iba sin duda a estremecer la ciudad cambiándose en rugido.
    A pesar de su fuerza prodigiosa y de su número, los caballos sublevados no resistieron semejante aproximación. Un solo ímpetu los arrastró por la playa, en dirección a la Macedonia, levantando un verdadero huracán de arena y de espuma, pues no pocos disparábanse a través de las olas.
    En la fortaleza reinaba el pánico. ¿Qué podrían contra semejante enemigo? ¿Qué gozne de bronce resistiría a sus mandíbulas? ¿Qué muro a sus garras...?
    Comenzaban ya a preferir el pasado riesgo (al fin en una lucha contra bestias civilizadas), sin aliento ni para enflechar sus arcos, cuando el monstruo salió de la alameda. No fue un rugido lo que brotó de sus fauces, sino un grito de guerra humano, el bélico "¡alalé!" de los combates, al que respondieron con regocijo triunfal los "hoyohei" y los "hoyotohó" de la fortaleza.
    ¡Glorioso prodigio!
    Bajo la cabeza del felino, irradiaba luz superior el rostro de un numen; y mezclados soberbiamente con la flava piel, resaltaban su pecho marmóreo, sus brazos de encina, sus muslos estupendos.
    Y un grito, un solo grito de libertad, de reconocimiento, de orgullo, llenó la tarde:
   —¡Hércules, es Hércules que llega!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.ciudadseva.com

Abdéra lovai (Hungarian)

  Abdéra, az égei-tengeri trák város, a mai Balastra, amelyet nem szabad összetévesztenünk baeticai névrokonával, a lovairól volt nevezetes.
  Trákiában lovakkal kitűnni nem volt csekélység; de Abdéra nemcsak kitűnt, hanem egészen egyedülállónak számított. A lakói mind büszke öntudattal idomították a nemes állatot, és ez a hosszú éveken át kitartóan táplált, igazi tradícióvá érlelődő szenvedély csodálatos eredményekhez vezetett. Az abdérai lovak kivételes hírnévnek örvendtek, a kikonoktól a bisaltokig minden trák elismeréssel adózott a bisztonoknak, az említett város lakóinak. Meg kell jegyeznünk, hogy ezt a kellemeset a hasznossal egyesítő tevékenységet a királytól az utolsó polgárig mindenki egyaránt művelte.
  E körülményeknek az lett a másik következménye, hogy szoros kapcsolat alakult ki az állatok és gazdáik között, jóval szorosabb, mint más nemzeteknél; a bisztonok az istállót az otthonuk meghosszabbításának kezdték tekinteni, és végletes szenvedélyükben még attól sem riadtak vissza, hogy a lovakat az asztalukhoz engedjék. Igaz, pompás paripák voltak, de mégis csak állatok. Némelyikük indiai lenvászon ágyneművel takarózott; a jászolokat pedig olykor kezdetleges freskók díszítették, ugyanis nem egy állatorvos állította, hogy a lovak művészi érzékkel rendelkeznek; a lótemetőben a kispolgári, kétségkívül túldíszített sírok között akadt egy-két igazi mestermű is. A város legszebb templomát Anonnak szentelték, annak a lónak, amelyet Poszeidón egy szigonycsapással teremtett a földből; és azt hiszem, hogy a hajóorrok lófej-díszítése is hasonló eredetre tekint vissza; annyi mindenesetre bizonyos, hogy a lovas domborművek jelentették az abdérai építészet leggyakoribb díszítőelemét. Az uralkodó lelkesedett legjobban a paripákért, a sajátjainak még a legsötétebb gaztetteteket is elnézte, ettől aztán azok teljesen elvadultak; Podargoszról és Lamponról baljós történetek keringtek; mert, ugye, mondanunk sem kell, hogy a lovak is nevet viseltek, mint az emberek.
  Ezek az állatok olyan kitűnően voltak idomítva, hogy pusztán a szavakból is értettek; a rendeltetését vesztett gyeplő díszítőelemmé vált, amelyet a lovak persze igen nagy becsben tartottak. Mivel a gazdáik úgy vélték, a szabadság kedvez a képességeik kibontakoztatásának, a paripák nyerget és hámot levetve szabadon kószáltak a Koszinitesz partjáig húzódó, csodálatos mezőkön.
  Szükség esetén kürtszóval terelték őket össze, ők pedig mindig pontosan megjelentek, a munkára ugyanúgy, mint az abrakoltatásra. Egészen hihetetlennek tűnt a cirkuszi játékok során mutatott ügyességük, a csatában tanúsított bátorságuk, az ünnepélyes szertartások alatti méltóságteljes viselkedésük. Abdéra lóversenypályája, akrobatatársulatai, bronzpáncélos lovassága és temetései olyan hírnévre tettek szert, hogy mindenhonnan a csodájukra jártak: a dicsőségben egyaránt osztoztak az idomárok és paripáik.
  A kitartó nevelés, a képességek célirányos fejlesztése, egyszóval a lófaj humanizálása szokatlan jelenséghez vezetett, amelyet a bisztonok nemzeti kiválóságuk bizonyítékaként ünnepeltek. A lovak értelmének és tudatának együttes fejlődéséről tanúskodtak azok a furcsa esetek, amelyekről egyre több szóbeszéd keringett.
  Egy kanca tükröt követelt az istállójába; az áhított tárgyat a fogával ráncigálta ki a gazdája hálószobájából, majd a patájával rúgta szét, mert nem tetszett, amit benne látott. Amikor eleget tettek a szeszélyének, szemmel láthatólag kacéran kezdett viselkedni.
  Baliosz, a vidék legszebb csikója, ez az elegáns, szentimentális, hófehér paripa, aki két hadjáratot tudhatott maga mögött, és nagy élvezettel hallgatta a heroikus hexametereket, nemrég belehalt egy asszony iránti szerelmébe. A hölgy egy tábornok felesége volt, a szerelmes jószág gazdájáé, aki korántsem titkolta a történteket.
  Sőt még hízelgőnek is találta a dolgot, ami egészen magától értetődő volt e lovas metropoliszban.
  Csikógyilkosságokról is beszámoltak, sőt a számuk olyan riasztó mértékben emelkedett, hogy öreg öszvérkancákat kellett alkalmazni pótanyának; a lovak körében egyre kedveltebbé vált a hal és a kender, ami a kenderültetvények rendszeres kifosztásához vezetett; több elszigetelt lázadást is tüzes vassal kellett letörni, az ostor ugyanis már elégtelennek bizonyult. Egyre-másra szaporodtak az ilyen esetek, a lázadás ösztöne feltartóztathatatlanul terjedt tovább.
  A bisztonok, akik napról napra jobban el voltak ragadtatva a lovaiktól, mit sem törődtek mindezzel. De hamarosan még súlyosabb esetek történtek. Két-három igásló összefogott egy kocsis ellen, aki engedetlen kancáját ostorozta. A lovak egyre kevésbé akarták járomba hajtani a fejüket, így egyre népszerűbbek lettek a szamarak.
  Egyes állatok nem tűrtek meg bizonyos lószerszámokat; tehetős gazdáik azonban nem láttak ebben mást, mint bájos kis szeszélyt.
  Egy nap a lovak nem jelentek meg a kürt szavára, és a gazdáik kénytelenek voltak erővel összeterelni őket; a következő napokban azonban nem ismétlődött meg a lázadás.
  Nem sokkal ezután, ahogy az lenni szokott, az apály döglött halakkal borította el a tengerpartot. A lovak jól belakmároztak belőlük, majd komoran baktattak vissza a város körüli mezőkre.
  Éjfélkor robbant ki a különös konfliktus.
  Hirtelen tompa morajlás rázta meg a várost. Minden ló egyszerre lendült támadásba, de ezt csak később lehetett megtudni, kezdetben ugyanis túl nagy volt a sötétség és az emberek meglepetése.
  Mivel a legelők a városfalon belül voltak, semmi sem állíthatta meg a rohamot; ráadásul az állatok alaposan ismerték az otthonokat, ami még jobban sietette a katasztrófát.
  Emlékezetes éjszaka volt, amelynek minden borzalmára csak a reggel derített fényt, hogy aztán tovább szaporítsa a számukat. A szétrúgott ajtók a földön hevertek, szabad utat engedve a fáradhatatlanul portyázó szilaj csordáknak. Vér folyt, számos polgár vált a paták és a fogak martalékává, a lovak soraiban pedig az emberi fegyverek okoztak veszteséget.
  A várost sötét fellegbe burkolta a paták nyomán felszálló por; a rémisztő látványt különös lárma kísérte: a dühös és kétségbeesett kiáltások közé számtalan nyerítés, néhány fájdalmas szamárordítás és az ajtókat döngető paták zaja vegyült. A föld rengeni látszott a lázadó horda tömege alatt, amely időről időre fergeteges vágtába kezdett, minden irány és cél nélkül; miután kifosztották az összes kenderültetvényt és azt a néhány borospincét, amelyek felkeltették a rafinált konyhához szokott hátasok figyelmét, a lovak részeg bandákba verődve folytatták a pusztítást. A tenger felé lehetetlen volt a menekülés. Ismerve a hajók rendeltetését, a lovak lezárták a kikötőhöz vezető utat.
Egyedül a vár maradt épségben, itt kezdődött az ellenállás megszervezése. A védők dárdákkal támadtak minden arra járó lóra, és ha az állat a közelben esett el, behúzták a várba eleségnek. A megmenekült polgárok körében furábbnál furább történetek keringtek. Az első támadás nem volt több puszta fosztogatásnál. Miután betörték az ajtót, a lovak a szobák felé nyomultak, kizárólag a fényűző kárpitok érdekelték őket, amelyeket megpróbáltak magukra ölteni, illetve az ékszerek és más csillogó tárgyak. Az ellenállás féktelen haragra gerjesztette őket.
  Mások torz szerelmekről számoltak be, asszonyokról, akiket a saját ágyukban leptek meg és lapítottak halálra a felhevült bestiák; egy nemes hölgy két hisztériás roham között zokogva panaszolta el kálváriáját: arra ébredt a félhomályba borult hálószobában, hogy az ajka egy fekete csikó ocsmány pofájának ütközik, aki az ínyét felhúzva vicsorog a gyönyörtől; csak sikítani tudott rémületében, míg a fenevad buja, emberi gonoszságtól csillogó tekintettel bámulta; aztán vér árasztotta el, a kimúló állat tengernyi vére, akit végül egy szolga döfött le hátulról a kardjával...
  Azt rebesgették, hogy a kancák élvezetből gyilkoltak, igazi női kegyetlenséggel marcangolták halálra az áldozataikat. A szamarakat kiirtották, az öszvérek pedig szintén fellázadtak, de a maguk ügyetlen, öntudatlan módján, csak a rombolás kedvéért romboltak, és különös haragot tanúsítottak a kutyák iránt.
  A város egyfolytában a lovak őrült vágtájától rengett, egyre nagyobb robajjal dőltek össze az épületek. Bár a túlerő miatt ez rendkívül veszélyesnek látszott, a védőknek fel kellett készülniük a kitörésre, ha nem akarták, hogy a városuk ilyen ostoba módon pusztuljon el.
  A férfiak fegyverkezni kezdtek; de a kezdeti megtorpanás után a lovak is támadásra szánták el magukat.
  Hirtelen csend előzte meg a rohamot. A várból látni lehetett, ahogy a szörnyű sereg a hippodromoszban gyülekezik. A művelet hosszú órákat vett igénybe, mert valamilyen érthetetlen okból a sorokat minduntalan megbontotta egy-egy megbokrosodott, fejhangon nyihogó állat.
  A nap már leáldozóban volt, amikor megindult az első támadás. Ez a roham, ha szabad így fogalmaznunk, nem volt több puszta erődemonstrációnál, hiszen a lovak egyszerűen csak elvágtattak a falak előtt. A védők válaszul nyílzáport zúdítottak rájuk.
  A lovak a város másik végéből lendültek neki újra, és őrületes erővel csapódtak a várfalaknak. Az egész erődítmény megremegett, és el kell ismerni, a paták komoly kárt tettek a robusztus dór falakban.
  A védők visszaverték a támadást, de hamarosan újabb következett.
  Tucatszám hullottak a lovak, estek el a patkolt öszvérek; a sorok azonban makacsul kiegészültek, mintha mit sem fogyatkozna az ostromlók száma. A legkellemetlenebb az volt, hogy néhányuknak sikerült felöltenie harci vértjét, amelynek acélszemeiről lepattantak a dárdák. Mások rikító szövetdarabokban, nyakláncban pompáztak, és még haragjukban is meglepő bolondságokat műveltek.
  A falakon lévők jól ismerték őket. Dinosz! Aethon! Amateo! Xanthosz! Ők pedig vidáman felnyihogtak, és a farkukat felcsapva heves támadásba lendültek.
Az egyikük, minden bizonnyal egy főnök, két lábra ágaskodva lépkedett előre, mellső lábával bátran tapodva a levegőt, mintha harci táncot járna, kígyószerű
eleganciával forgatta a nyakát, egészen addig, amíg egy dárda a szügyébe nem fúródott…
  A támadás már-már diadalmaskodni látszott. A falak engedni kezdtek.
  Ekkor hirtelen egy riadójel bénította meg a bestiákat. Egymás farára, hátára támaszkodva nyújtogatták a nyakukat a Koszinetesz mentén elterülő jegenyés felé; a védők is abba az irányba fordultak, riadtan szemlélve az eléjük táruló látványt. A sötét erdő fölötti alkonyi égbolton egy óriási oroszlánfej tekintett a város irányába. Azokra a kihalófélben lévő, özönvíz előtti bestiákra hasonlított, amelyek időről időről feldúlják a Rhodope-hegység vidékét. Ilyen szörnyeteget azonban még soha senki sem látott, hiszen a legmagasabb fákon is túlnőtt, sörénye a lemenő nap fényében fürdő levelek közé vegyült.
  A napfényben hunyorogva, mozdulatlanul állt a ringó lombok között, csillogtak hatalmas szemfogai; vad szagot hozott felőle a szellő. A nap aranyba vonta roppant sörényét; úgy magasodott a láthatáron, mint azok a sziklatömbök, amelyekből a hegyekkel egyidős pelaszgok barbár istenségeiket faragták.
  Aztán hirtelen megindult, lassan, akár az óceán. Hallani lehetett a mellkasa előtt szétnyíló lombok suhogását, fújtatószerű légzését, amely ha üvöltéssé terebélyesedik, biztosan megrengeti a várost.
  Hiába voltak túlerőben, a fellázadt lovaknak eszükben sem volt ellenállni. Egyetlen lendülettel felkerekedtek, otthagyták a partot, és elvágtattak Macedónia felé. A nyomukban valóságos hurrikán támadt homokból és vízből, ugyanis jó néhányan a habokon át menekültek.
  A várban eluralkodott a pánik. Mit lehet tenni egy ilyen ellenséggel szemben? Hol az a bronz ajtópánt, amely ellenáll az állkapcsának? Hol az az ajtó, amely megvéd a karmaitól?
  A védők már kezdték visszakívánni az elmúlt veszedelmet (a civilizált állatok elleni harcot), kifulladva, csüggedten engedték le az íjaikat, amikor az erdőből hirtelen előbukkant a szörnyeteg. Nem üvöltés tört fel a torkából, hanem emberi csatakiáltás, egy harcias „alalé!”, amelyre örömteli „hojohé!”-k és „hojotohó!”-k feleltek a várból.
  Ó, mily dicső látvány!
  Az oroszlánfej alatt egy istenség fényességes arca ragyogott; az aranyszínű bőr alól büszkén villant elő márvány mellkasa, tölgyfa karja, nagyszerű combja.
Egyetlen kiáltás, a szabadság, a hála, a büszkeség kiáltása visszhangzott az alkonyatban:
  – Héraklész, Héraklész érkezett meg!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://korunk.org

minimap