Martí, José: Domingo triste

Las campanas, el sol, el cielo claro
me llenan de tristeza, y en los ojos
llevo un dolor que el verso compasivo mira,
un rebelde dolor que el verso rompe
¡y es, oh mar, la gaviota pasajera
que rumbo a Cuba va sobre tus olas!

Vino a verme un amigo, y a mí mismo
me preguntó por mí; ya en mí no queda
más que un reflejo mío, como guarda
la sal del mar la concha de la orilla.
Cáscara soy de mí, que en tierra ajena
gira, a la voluntad del viento huraño,
vacía, sin fruta, desgarrada, rota.
Miro a los hombres como montes; miro
como paisajes de otro mundo, el bravo
codear, el mugir, el teatro ardiente
de la vida en mi torno: ni un gusano
es ya más infeliz: ¡suyo es el aire,
y el lodo en que muere es suyo!
Siento la coz de los caballos, siento
las ruedas de los carros; mis pedazos
palpo: ya no soy vivo: ¡ni lo era
cuando el barco fatal levó las anclas
que me arrancaron de la tierra mía!

A harangszó, a nap, a tiszta mennybolt
Mind bánattal borít, s tekintetem ma
A verssel rokon kínba öltözik,
Lázadó kínba, melyből dal fakad föl
S - ó, tenger! - mint egy vándor sirály lebben,
Kubába szállván habjaid fölött.

Egy barátom járt nálam és magamról
Hiába faggatott; nincs semmi bennem,
Csak távol visszfényem, ahogy megőrzi
A só ízét a tengerparti kagyló.
Önmagam váza lettem: idegenben
Pörget ma kényére a mord szél,
S én árván, meddőn, megtaposva tűröm.
Az emberek hegyormok; nézem őket,
Mint messzi tájat; szemlélem a harctér
Örök tusáit, nyögését, az élet
Égő színházát köröttem... Kukac sincs,
Mely nálam boldogabb ne volna, hisz
Övé a lég, s hol fölfordul, a sár!
Érzem a lovak rúgásait, érzem
A kocsik kerekét, és porcikáim
Tapintom: nem élek, s akkor sem éltem,
Midőn a szörnyű hajó horgonyával
A szívem szakadt ki a honi földből.