This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Martínez Villena, Rubén: Posztumusz vers (Canción del sainete póstumo in Hungarian)

Portre of Martínez Villena, Rubén

Canción del sainete póstumo (Spanish)

Yo moriré prosaicamente, de cualquier cosa
(¿el estómago, el hígado, la garganta, ¡el pulmón!?),
y como buen cadáver descenderé a la fosa
envuelto en un sudario santo de compasión.

Aunque la muerte es algo que diariamente pasa,
un muerto inspira siempre cierta curiosidad;
así, llena de extraños, abejeará la casa
y estudiará mi rostro toda la vecindad.

Luego será el velorio: desconocida gente,
ante mis familiares inertes de llorar
con el recelo propio del que sabe que miente
recitará las frases del pésame vulgar.

Tal vez una beata, neblinosa de sueño,
mascullará el rosario mirándose los pies;
y acaso los más viejos me fruncirán el ceño
al calcular su turno más próximo después.

Brotará la hilarante virtud del disparate
o la ingeniosa anécdota llena de perversión,
y las apetecidas tazas de chocolate
serán sabrosas pautas en la conversación.

Los amigos de ahora -para entonces dispersos-
reunidos junto al resto de lo que fue mi "yo",
constatarán la escena que prevén estos versos
y dirán en voz baja: -¡Todo lo presintió!

Y ya en la madrugada, sobre la concurrencia
gravitará el concepto solemne del "jamás";
vendrá luego el consuelo de seguir la existencia...
Y vendrá la mañana... pero tú, ¡no vendrás!...

Allá donde vegete felizmente tu olvido
-felicidad bien lejos de la que pudo ser-,
bajo tres letras fúnebres mi nombre y mi apellido,
dentro de un marco negro, te harán palidecer.

Y te dirán: -¿Qué tienes?... Y tú dirás que nada;
mas, te irás a la alcoba para disimular,
me llorarás a solas, con la cara en la almohada,
¡y esa noche tu esposo no te podrá besar!...



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.cubaliteraria.cu

Posztumusz vers (Hungarian)

Egészen prózai oka lesz halálomnak:
gyomorrák, vagy talán máj-, tüdő-, gégebaj.
S mint jó hullához illik, leszállok majd sírom vad
mélyére, hol a részvét szent leple eltakar.

S bár oly tény a halál, mely előfordul gyakran,
némi kíváncsiságot mégis ébreszt a holt;
ezért a szomszédság majd ott nyüzsög a házamban
arcomat vizsgálgatva, mely sápadt, mint a hold.

Aztán a virrasztás jön és családomnak fáradt
tagjai előtt, kiknek könnye már elapadt,
sok ismeretlen jár-kél s míg borús képet vágnak,
szemforgatva morognak részvevő szavakat.

Egy kegyes nő esetleg füzérét morzsolgatja
s ájtatos ábrázatján álmos unalom ül;
a vénebbek pedig lélekzetelakadva
számítgatják, hogy rájuk a sor mikor kerül.

Összehordanak tücsköt-bogarat, szamárságot,
lesz, ki szellemeskedve élceket sütöget,
s e hiú fecsegésben remek sonkás-felvágott
s finom kávé teremt majd jóízű szünetet.

A mostani barátok, kik később szétszélednek,
énem hüvelye mellett, mely múló, néma, holt,
majd sorra látják mindazt, mit jósolnak e versek
s elismerőn mormolják: „Csuda szimatja volt."

S már hajnaltájt mindenki ama zord tényre ébred,
hogy kifürkészhetetlen a sors és mostoha,
és örvend csudamód, hogy folytathatja a létet
s a reggel is jön végre... csak te nem jössz soha!

Hol a feledés boldog homálya takar téged,
– ez a boldogság más is lehetett volna tán –
sápadtan megremegsz, ha szemed nevemre téved
a gyászkeretbe foglalt, bús partecédulán.

„Mi baj?” – kérdi nevem. És „Semmi" – mondod majd te,
de aztán berohansz a szobádba hírtelen,
ott elsiratsz magadban, fejed párnába rejtve
s nem csókolhat meg férjed azon az éjjelen.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationV. A.

minimap