This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Nora, Eugenio de: Örülni kötelesség (Un deber de alegría in Hungarian)

Portre of Nora, Eugenio de

Un deber de alegría (Spanish)

¿Yo fui triste?

En la noche

siento que avanza el mundo como

el amor de un cuerpo,

como la pobre vida, combatida y cansada,

aún encuentra en la noche la ceguedad del cuerpo,

la ternura del cuerpo

queriéndose, buscando

en quién querer, con manos

deslumbradas y humanas.

 

Todavía, mientras dura la noche,

mientras la soledad, tan tuya,

y la inmensa tristeza, sedienta y sin sosiego

de los que multiplican tu soledad en mundo

funden -Eugenio, España- una tiniebla sola,

todavía

algo queda en el alma, y si aprietas los ojos

por despertar, por no creer la sombra,

aún fragmentos de aurora la sangre te daría.

 

Cuando la pobre gente de nuestro pueblo llega

del sudor y del polvo, del trabajo vendido

con el alma cerrada, cuando

llega y encuentra el día que se acaba temblando

en la lumbre cocida y alimenticia, llega

y cae, la pobre gente oscura,

derribada en las sillas; y encuentra la sonrisa

todavía, la hermosa, prodigiosa sonrisa

-si hay algo prodigioso- del viviente que tiene

aún no lo necesario;

entonces, duramente,

algo en mí se incorpora, y siento, sin remedio,

un deber de alegría.

 

No hay fatiga. Nosotros

excedemos el tiempo. La estatua congelada

detenida en las calles, nosotros estrechamos

su mano y la fundimos.

      Ellos, ellos,

quienes casi no viven, y esperan, me lo dicen,

y yo puedo escucharlo.

 

      Nunca sueña quien ama, nunca

está solo. La pujanza es idéntica.

De la rosa ofrecida

al amor, a la piedra

fijada con amor, a las balas

hundidas y enseñadas

por amor, todo avanza

y edifica. ¡Despierta!

 

Y enemigo, expulsado de la tristeza, siento

cómo la aurora iza su bandera rociada.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.poesiaspoemas.com

Örülni kötelesség (Hungarian)

Szomorkodtam?

Az éjben

érzem, a világ érik,

akár egy test szerelme,

mint a sanyarú élet, a megharcolt s megfáradt

megleli még az éjben a test elvakultságát,

a testnek gyöngédségét,

fölgerjedve, keresve,

kit lehetne szeretni,

tétova emberkézzel.

 

Mégis, amíg az éj tart, míg magányod,

mely annyira tiéd, s a roppant

bú, a szomjúhozó és nyughatatlan, mindőké,

akik magányosságod sokszorozzák, egyetlen

homállyá - Eugenio, valamint Spanyolország -

olvad, mégis

valamit őriz lelked, és ha szemed fölnyitván,

ébredni vágysz, és nem hinni az árnyékokban,

ajándékot hoz véred: szilánkjait hajnalnak.

 

Amikor szegény népünk szegényei megjönnek

a porból, verítékből, kényszerű bérmunkából,

zárkózott lélekkel, és vélük

a nap vége, az est is, amely reszketeg elfogy

a főzésnek s falásnak világánál, ha jönnek,

s lezökkennek, nyomorú, népség,

a székekre; és mégis futja tőlük mosolyra,

oly gyönyörűségesre, olyan csodásra - hogyha

van csoda e világon! - eleven lénytől-társtól,

kinek egyebe sincsen;

akkor aztán, szilárdan,

testet ölt bennem, érzem, valami óhatatlan:

örülni kötelesség.

 

Nincs fáradtság. Átlépünk

az idő palánkján mi. A jéggé fagyott szobrot,

az utcákra szorultat, mi markunkba szorítjuk,

fogjuk, és fölolvasztjuk.

        Ők pediglen,

akik szinte nem élnek, csak várnak - szólítnak most,

és én hallgatom őket.

 

   Nincs soha álma, ki szeret, nincs

egyedül. Azonosul, hogyha lendül.

A fölkínált rózsától

szerelemig, a gondos-

szerető módon föl-fölrakott kőig,

a szeretettel hurcolt

bálákig, minden érik,

és épül; ébredj föl hát!

 

Én pedig, szomorúság űzöttje, ellenlábas,

látom, harmatos zászlót hogyan tűz ki a hajnal.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap