Nora, Eugenio de: Örülni kötelesség (Un deber de alegría in Hungarian)
Un deber de alegría (Spanish)¿Yo fui triste? En la noche siento que avanza el mundo como el amor de un cuerpo, como la pobre vida, combatida y cansada, aún encuentra en la noche la ceguedad del cuerpo, la ternura del cuerpo queriéndose, buscando en quién querer, con manos deslumbradas y humanas.
Todavía, mientras dura la noche, mientras la soledad, tan tuya, y la inmensa tristeza, sedienta y sin sosiego de los que multiplican tu soledad en mundo funden -Eugenio, España- una tiniebla sola, todavía algo queda en el alma, y si aprietas los ojos por despertar, por no creer la sombra, aún fragmentos de aurora la sangre te daría.
Cuando la pobre gente de nuestro pueblo llega del sudor y del polvo, del trabajo vendido con el alma cerrada, cuando llega y encuentra el día que se acaba temblando en la lumbre cocida y alimenticia, llega y cae, la pobre gente oscura, derribada en las sillas; y encuentra la sonrisa todavía, la hermosa, prodigiosa sonrisa -si hay algo prodigioso- del viviente que tiene aún no lo necesario; entonces, duramente, algo en mí se incorpora, y siento, sin remedio, un deber de alegría.
No hay fatiga. Nosotros excedemos el tiempo. La estatua congelada detenida en las calles, nosotros estrechamos su mano y la fundimos. Ellos, ellos, quienes casi no viven, y esperan, me lo dicen, y yo puedo escucharlo.
Nunca sueña quien ama, nunca está solo. La pujanza es idéntica. De la rosa ofrecida al amor, a la piedra fijada con amor, a las balas hundidas y enseñadas por amor, todo avanza y edifica. ¡Despierta!
Y enemigo, expulsado de la tristeza, siento cómo la aurora iza su bandera rociada.
|
Örülni kötelesség (Hungarian)Szomorkodtam? Az éjben érzem, a világ érik, akár egy test szerelme, mint a sanyarú élet, a megharcolt s megfáradt megleli még az éjben a test elvakultságát, a testnek gyöngédségét, fölgerjedve, keresve, kit lehetne szeretni, tétova emberkézzel.
Mégis, amíg az éj tart, míg magányod, mely annyira tiéd, s a roppant bú, a szomjúhozó és nyughatatlan, mindőké, akik magányosságod sokszorozzák, egyetlen homállyá - Eugenio, valamint Spanyolország - olvad, mégis valamit őriz lelked, és ha szemed fölnyitván, ébredni vágysz, és nem hinni az árnyékokban, ajándékot hoz véred: szilánkjait hajnalnak.
Amikor szegény népünk szegényei megjönnek a porból, verítékből, kényszerű bérmunkából, zárkózott lélekkel, és vélük a nap vége, az est is, amely reszketeg elfogy a főzésnek s falásnak világánál, ha jönnek, s lezökkennek, nyomorú, népség, a székekre; és mégis futja tőlük mosolyra, oly gyönyörűségesre, olyan csodásra - hogyha van csoda e világon! - eleven lénytől-társtól, kinek egyebe sincsen; akkor aztán, szilárdan, testet ölt bennem, érzem, valami óhatatlan: örülni kötelesség.
Nincs fáradtság. Átlépünk az idő palánkján mi. A jéggé fagyott szobrot, az utcákra szorultat, mi markunkba szorítjuk, fogjuk, és fölolvasztjuk. Ők pediglen, akik szinte nem élnek, csak várnak - szólítnak most, és én hallgatom őket.
Nincs soha álma, ki szeret, nincs egyedül. Azonosul, hogyha lendül. A fölkínált rózsától szerelemig, a gondos- szerető módon föl-fölrakott kőig, a szeretettel hurcolt bálákig, minden érik, és épül; ébredj föl hát!
Én pedig, szomorúság űzöttje, ellenlábas, látom, harmatos zászlót hogyan tűz ki a hajnal.
|