Padrón, Justo Jorge: La invasión de los átomos

En algún sitio extraño, muy lejos de esta voz

que no es la mía, debe estar mi mente.

Esta voz que ni el viento expande,

son perdidas memorias, reunidas en su susurro inquieto, en una frágil queja

de muchos otros hombres que ya han muerto.

Son células de vida, pensamientos difusos

por la explosión suprema de la luz.

Instante que ha vivido durante siglos,

siglos que sólo son aquel único instante.

Apenas lo podemos recordar.

Fue un clamoroso espejo,

un planeta suicida

que dentro de nosotros estallaba

y nos vertía la locura súbita

de la luz, todo el fuego del fuego,

el unánime grito del relámpago,

que en vilo levantara

el fondo abominable de la tierra.

Nos invadió la negra vibración del abismo,

la cegadora mancha de cobalto

borrando los colores, corrompiendo llanuras,

arrugando edificios como papeles sórdidos,

secando flores, nubes, cegando plumas, mares.

Con un fragor metálico arrasó cordilleras

y traspasó los poros dormidos de los niños.

Todo fue atravesado por su ojo destructor

y la vida y el mundo roídos en su esencia,

y el agua no volvió a ser el agua

ni el aire nunca más el aire.

Todo fue desprovisto del alma y del rumor.

Todo roto, perdido entre sí, yerto,

parado para siempre en la instanténea

de la desolación y de la muerte.

Fue la dislocación del tiempo y del sentido,

mutación iracunda, centelleante lepra,

destrucción absoluta de la historia del hombre.

Entre las sombras somos ya ceniza,

un humo apenas que juntó el azar,

un vestigio del hombre en disgregados átomos,

algo que deslizándose se imprega

con las substancias líquidas del lodo,

y nunca más palabra ni aviso para nadie.

Valami idegen helyen, messze ettől a hangtól,

mely nem enyém, elmémnek ott kell lennie.

Ez a hang, melyet a szél sem visz tovább,

sok más, már halott emberé,

nyugtalan suttogásba, halk panaszba egyesült

elvesztett emlékezet hangja.

A fény utolsó robbanása által

sejtjeire bontott életé, gondolatok foszlányai.

Évszázadokig tartó pillanat,

évszázadok egy pillanatban.

Alig bírunk rá emlékezni.

Volt egy sikoltozó tükör,

egy öngyilkos planéta,

amely felrobbant bennünk

és ránk zúdította a fény

hirtelen tébolyát, a tűz minden tüzét,

a villám minden egyes csattanását,

amely a levegőbe röpítette

a föld undorító mélyeit.

Elöntött bennünket a mélység fekete lüktetése,

a kobalt vakító foltja

eltörölte a színeket, tönkretette a síkokat,

mint piszkos papírt, gyűrte össze a házakat,

kiszárította a virágokat, felhőket, megvakította a tollakat, tengereket.

Fémes recsegéssel hegyláncokat gyalult le

és behatolt a gyermekek alvó pórusaiba.

Mindenen áthatolt rontó szeme

s az élet, a világ velejéig megrohadt,

s a víz nem volt víz többé

s a levegő sohasem lett ismét levegő.

Lelkét és hangját elvesztette minden.

Összetört minden, megbénult, összekeveredett,

örökre megmerevedett a pusztulás

és a halál pillanatfelvételén.

Kizökkent az idő, az értelem,

őrült mutáció volt ez, csillogó lepra,

az emberi történelem teljes lerombolása.

Az árnyak közt már csak hamu vagyunk,

csak füst, melyet a véletlen sodort egybe,

atomokká bomolt ember-maradék,

valami, ami csúszva-mászva átitatódik

a sár folyékony anyagaival

és nem lesz többé szó sem figyelmeztetés senkinek.