Pezoa Véliz, Carlos: Termékenység (Fecundidad in Hungarian)

A Guillermo Labarca Hubertson

El porte grave, el porte de esta robusta vaca
de cuernos recortados, el aire distinguido
de ésta que es corniabierta y ésta que es tan retaca,
manchan el pasto alegre donde rumia el marido.
Sopla un aire robusto. ¡Salud, señor paisaje!
¡Es usted tan potente! ¡Y es usted tan salvaje!

El toro de ancha testa contempla en la pradera
La encantadora carne de la esquiva ternera
que hacer saltar la brizna, buscando, hocico al aire,
no sé qué encanto nuevo que ha soñado..., el desgaire
de los gallos erguidos, de los polos de estacas
que hacen rueda a las pollas de floreados pompones,
entre el aire seriote de los toros y vacas
y el chirrido tedioso de cien mil moscardones.

Las moscas acrobáticas se buscan. Y los pavos
empiezan ademanes de lujuria en los rabos.
abiertos a la inmensa gloria de un sol lascivo
que torna obscuro el gesto y el ensueño agresivo.
Los peones cuchichean en los ranchos agrestes;
las hembras escudriñan los espacios celestes,
como soñando un hombre superior, un mancebo
de formas endiabladas, un macho ardiente, un nuevo
peón que viniera a brincos por las viviendas de ellas,
violando a las esposas antes que a las doncellas.

Por el abierto campo las manadas tranquilas
alargan los lamentos de las tardas esquilas,
mientras un venerable camero de agria testa,
salta por sobre aquella borrega o por sobre ésta.
Más allá un potro bayo de musculosos pechos
baja a brincos los quiebros de los bruscos repechos,
mueve la cola, mueve las orejas nerviosas,
salta, piafa, relincha; las patas temblorosas
se levantan, se doblan. El sol cae en el anca
y hay relampaguilleos de oro. Esbelta potranca
vine dando corcovos. Ansía que la violen
Sopla un viento de fuego que arrastra polen, ¡polen!

Oiga usted, buena moza que las vacas ordeña,
más blanca que la leche de las vacas la sueña
mi juventud. Sus pechos deben ser aún más blancos.
(El pastor le echa el ojo por los mórbidos flancos)
Oiga usted, buena moza. Mire el sol: una brasa...
¿Ve usted a la potranca? ¡Pues ella se solaza!
¿Y nosotros? ¡La sangre se me enciende, pastora!
Dame un beso. ¡Otro beso de tus labios! Ahora.
mira cómo en los campos la carne de las frutas
tirita; cómo corren oleadas disolutas.
Mira cómo la vida revienta. Mira cómo
el viento ama a las tierras y les araña el lomo...

La pastora se calla. El pastor tiembla y mira;
luego se va acercando. La pastora suspira...

Guillermo Labarca Hubertsonnak

Derék és erőteljes tehén, robusztus termet,
vésett szarvak. Érzödik a jobb körök levegője,
ahogy egy ívelt szarvú meg egy tömör, kerekded,
kérődző férje karján döcög a legelőre.
Erösen fúj a szél is ... Alászolgája, táj úr!
Ön igazán hatalmas! Öntől egy hölgy elájul !

A bika, széles homlok, véreres szemmel érzi,
hogy a kényes tehénke húsával megigézi,
az meg a füvet rúgja, s orrát magasra tartva
álmodozik, ki tudja, mily gyönyörökről. Nyalka
kakasnép parádézik karónál merevebben
s körülfogja a számos virágbóbitás tyúkot
a gulya méltóságot árasztó környezetben,
míg egyhangú dongással százezer bögöly zúg ott.

A légtornász legyek egymást keresik. És a pulykák
farktollukat kihívó módon magasra nyújtják
a gyönyörtől ellustult Nap dicsfénye alatt, hol
vad képzelet és sötétség árad a mozdulatból...
Súgdos a tikkadt béres a tanyákon, a nők meg
úgy bámulják sóváran a mennyei mezőket,
mintha jöhetne onnan egy égi férfi, egy ördög-
pofájú, hírhedett kan; egy újonnan szegődött
béres, ki beugorna az ajtón, mint a tűzláng, s inkább
nyomná meg az asszonyt, mint a butácska szűzlányt...

A nyílt mezőn nyugodtan barangolnak a nyájak
s a lassú birkanyírás nagy békessége árad,
míg jön a nagy vezérkos, fanyar képpel tekint rád,
majd maga alá gyüri hol ezt, hol azt a birkát.
Odébb egy pejcsikó áll, izmos szügyére büszke,
mely a meredek partról lerobogva jön tüzbe,
farkát magasra csapja, fülét vadul szétvágja,
kapál és toporzékol, nyerít, remegő lába
lendül, térdben meghajlik. Arany villám cikázik
a tomporán: a napfény. Mert egy kanca cicáz itt,
föl-alá kering... Vár rá, az erőszaktevőre...
S a tüzes szél virágport, virágport szór a földre!

Idehallgass, galambom, ki vesződsz a tehénnel,
fehérebb a te húsod, mint a fehér tehéntej,
mint ifjúságom álma. S a melled még fehérebb...
(A pásztor szeme most a duzzadt csipőre téved)...
Idehallgass, galambom. Nézd csak a Napot: izzik.
Látod-e azt a kancát? Neki ez nagyon ízlik.
Hát minekünk, pásztorlány? A véremben parázs gyúl!
Csókolj meg. És még egyszer csókolj meg ráadásul.
S most nézd a mezők gyümölcsét, hogy leli a hideg láz;
mintha olvatag hullám gyűrűzne a vizen száz.
Nézd csak, majdnem szétpattan az élet. Nézz föl a partra...
a szél a földhöz bújik és a hátát vakarja ...

A lány nem szól. A pásztor reszketve nézi, némán,
majd közelebb húzódik. Sóhajt a tehenészlány...